Krung Thep – így hívják thai nyelven Bangkokot. A város arculatát nem is lehetne jobban megfogni ezzel a két elnevezéssel: egyrészt jellegzetesen thai, másrészt nyugati. Megférnek itt egymás mellett, bár való igaz, szokni kell. Mivel a karácsony nem igazán helyi ünnep, úgy döntöttünk, december 23-án ellátogatunk a legnyugatibb részébe, hogy némileg elmerülhessünk a megszokott ünnepi hangulatban. Hát sikerült is, meg nem is. A következőkben inkább képekkel próbálom a hangulatot érzékeltetni.

Krabivárosból továbbutazva választanunk kellett, hogy a környék melyik szigetét nézzük még meg, mielőtt karácsonyra visszamegyünk Bangkokba. Phuket szépségeiről csak jót hallottunk, de attól féltünk, nagyon zsúfolt ilyenkor már, és ez a turistákra szabott jóval magasabb árakban, a tömeg és a hangerő növekedésében, ugyanakkor a thai életérzés csökkenésében is tükröződik. Játszott még a Phiphi-sziget, de ezzel kapcsolatban is hasonló aggodalmak merültek fel, és igazán szimpatikus szállást sem találtunk ott. Végül ezért döntöttünk Koh Lanta mellett, amelyről mindenki azt írta, hogy kevésbé zsúfolt, mint az előző kettő, ár-érték arányban jó és nagyobb esélyünk van eltölteni egy csendes, békés hetet – lazítással és munkával. 

Koh Tao szigetétől délebbre utazva az ember Thaiföld olyan turisták által kedvelt helyeire juthat el, mint Phuket, Phiphi-sziget vagy Ao Nang. A szokásos megoldásokkal ellentétben nekünk persze eszünk ágában sem volt ezekre menni, helyette konkrétan Krabi városát választottuk következő úti célnak, amely általában csak átutazó hely a turistáknak a "menőbb" célpontok felé.  A tapasztalatunk az, hogy az ilyen kisvárosokban néha több van, mint ami a google térképe és információi alapján látszik.

Ahogy már a sziget kiválasztásánál is említettünk szempontként, Koh Tao a búvárkodás és a sznorkelling paradicsoma. Ennek következtében a szigeten rengeteg búváriskola működik (bár a scuba diving is bakancslistás, erre most nem volt lehetőségünk) és válogatni lehet az egynapos sznorkelling túrát kínáló cégek közül. Nekünk végül a szállodánk ajánlott egyet, az Oxygen Tourt, az ezzel szerzett tapasztalatokat tudjuk megosztani, de a reklámok és kiírások alapján mindegyik hasonlóan működik.

Az előző bejegyzésben beszámoltunk arról, miért választottuk Koh Tao-t és hogyan lehet odajutni, most pedig következzenek a tapasztalatok és élmények a szigetről. 

Hiába vagyunk már hetek óta Thaiföldön, Koh Tao sok mindenben más tapasztalatot jelent. Először is a sziget kicsi, nagyjából húsz négyzetkilométer összesen, amin három városka-féle van délen és nyugaton, egyébként pedig hegyek, öblök és ezeken mindenfelé hotelek vagy resortok, ahogy a helyiek nevezik, mivel nem csak szállást, hanem kikapcsolódás lehetőséget is nyújtanak, többnyire mesés környezetben. A szigetről kis területe miatt azt feltételezné az ember, hogy könnyen bejárható, de ennél nagyobbat nem is tévedhetne. 

A Prachuap Khiri Khanban töltött második hét végén el kellett döntenünk, hogy merre utazunk tovább. Olyan helyet kerestünk, ami viszonylag megközelíthető, lehet kirándulni, strandolni, lehetőleg sznorkelezni, de nem nagyon drága és nincs teljesen tömve turistákkal. Hamar kiderült, hogy ezek az igények így együtt nehezen teljesíthetőek. A Thaiföldi-öbölben három sziget van vonattal és hajóval pár óra alatt megközelíthető távolságon belül: Koh Phangan, Koh Samui és Koh Tao. Az első a leginkább fiatalos, bulizós, a második a legnépszerűbb strandolós úticél Phuket után. Koh Tao búvárkodásra és sznorkelre van teremtve, olcsóbb mint a másik kettő, gyönyörű természeti környezettel, és talán kevésbé tömegturistás. Ezek alapján Koh Taót választottuk, és november 30-án útra keltünk oda. 

Csak eljött az idő, amikor rászántuk magunkat, hogy elindulunk kismotorral a szárazföld belseje felé is. Az autóúton átkelés volt az egyetlen neuralgikus pont: a thai utakon lévő kissé kaotikus helyzet aggasztott minket, de úgy voltunk vele: lesz, ami lesz. Gyorsan kijutottunk végül Prachuap Khiri Khanból, és kettőt se pislantottunk, máris kókusz- és ananászligetek között száguldottunk – na jó 40-50 km/h sebességgel. Egészen addig élveztük is, míg tudtuk merre járunk. Na de aztán...

Egy hét alatt gyalog, biciklivel (e miatt furcsán néztek ránk a helyiek) és robogóval bejártuk Prachuap Khiri Khan húsz kilométeres körzetét. Na jó, leginkább csak észak-déli irányban mozogtunk, egyrészt mert a belső vidékeket az AH2-es soksávos, szinte áthatolhatatlan autópálya-féleség elvágja a várostól, másrészt nem is olyan nagy az a "belső" vidék, mert tizenkét kilométerre a tengerparttól már a burmai határ húzódik. A kisebb utak egyébként a tengerpart mellett jók, nem zsúfoltak, és szép is a táj. A falvakat meg szokni kell: a hipermodern szálloda a fabódék között nem egyszeri látvány.

Ígértünk egy külön bejegyzést arról, hogy mit eszünk itt kint. Elsőként le kell szögezni, hogy próbálunk minél inkább a helyi módon étkezni, egyrészt mert olcsóbb, másrészt mert izgalmas. Általános igazság, hogy döbbenetes milyen mennyiségű és változatosságú ételt árulnak úton útfélen. Egymást érik a kis családi kifőzdefélék, ételt áruló kiskocsik, ebben az országban kizárt éhen halni. Viszont az adagok kicsik, egy kisebb nőnek pont megfelelnek egy étkezésre, egy nagyétkűbb férfinak viszont már kevésnek bizonyulhat.  

Valahányszor az öböl melletti sétányon sétálunk beleütközik a szem Prachuap Khiri Khan buddhista templomába, amely úgy magasodik a város fölé, mint egy vár. Mi pár napig hagytuk, hadd magasodjon ismeretlenül, nem csak az erőt gyűjtöttük, de a jó időt is vártuk – ha már megmásszuk azt a pár száz lépcsőfokot (amelyek egyáltalán nem szabványlépcsők, mint otthon), akkor legalább egy napsütötte városra tekintsünk le a magasból.