Az utazások során számunkra az egyik legfontosabb felfedezendő mindig gasztronómia, hogy mit esznek a helyiek, mi a szokásos fűszer, alapanyag, ízvilág. Ami ráadásul változatosságot mutat régiónként, úgyhogy a következőkben az elmúlt hónapban meglátogatott városok szerint szedem össze, hogy milyen helyi dolgokat kóstoltunk.

Saigonból az utunkat a vietnámi körutazás koncepciójának megfelelően dél felé folytattuk, újra kijutva a tengerpartra.  Eredetileg Côn Đảo szigetét néztük ki, amely minden leírás szerint igazi földi paradicsom, de végül praktikus okokból (megközelítés problémássága, idő- és költségkeret stb.) változtattunk a terven. Vung Tau városa (vietnámi írásmóddal Vũng Tàu) úgy került a képbe, hogy onnan jár a komp a szigetre, és némi netes kutakodás után kiderült, hogy ez a város is megérhet egy látogatást. Bár Côn Đảo után fájt kicsit a szívünk, és elhatároztuk, ha legközelebb errefelé járunk, feltétlen elmegyünk oda, azért a Vung Tauban eltöltött egy hét remekül sikerült – mondjuk, fehér embert alig láttunk, s ha igen, többnyire az is hetven fölött járt.

Tíz óra meglepően kényelmes buszos utazással megérkeztünk Saigonba, vagy ahogy hivatalosan nevezik, Ho-Chi-Minh városba. A busztársaság egyébként érdekesen működött: az egy dolog, hogy nappal ugyan, de fekvős busszal utaztunk (egymás fölötti ágyakkal, három sorban a jármű belsejében), ám ráadásul a Nha Trang-i pályaudvaron láttuk, hogy egy öregember megáldja a buszokat (volt füstölő, a hűtőrácsba tuszkolt virág, hamispénz-égetés, meglocsolta a vízzel, megdobálta valami kekszféléve), aztán valahol 25 kilométerre Saigontól leparancsoltak minket a járműről. Ácsorogtunk a kissé kihalt pályaudvaron, angolul persze senki sem mondta el, mi történik. Végül megjelent valaki, aki elmagyarázta, hogy nagy busz nem megy be a városba, majd jönnek minibuszok, és azokkal továbbmehetünk az 1. kerületig. A kérdésünkre, hogy mégis mikor, csak széttárta a karját, de ezen már meg sem lepődtünk. Végül nagyjából negyven perc múlva valóban megjelent egy minibusz, amibe betereltek minket, és még egy hat fős, nőkből álló társaságot. Ahogy elindultunk befelé, kezdtük megérteni, hogy miért maradt a nagy busz inkább kint. Mivel négy hónapja utazgatunk Délkelet-Ázsiában, azt gondoltunk, a közlekedési káosz, amely az itteni városokat jellemzi, már nem tud meglepetésként érni. Hát tévedtünk.

Da Nang és Hoi An felől a vietnámi tengerparton folytattuk utunkat dél, vagyis Saigon felé. Az út harmadik állomása egy Nha Trang nevű igazi tengerparti üdülőváros volt. A Vietnám-szakértőnk úgy fogalmazott, hogy ott nincsen semmi különösebben érdekes, de mivel dolgozni és mellette leülősebben pihenni akartunk kicsit, plusz az idő szűke miatt nem akartunk nagyon befelé kalandozni az ország belseje felé, ez jó döntésnek tűnt. És az is lett.

Hoi An skanzenszerű óvárosát, az örök farsangi hangulat és a remek evési-ivási-vásárlási lehetőségek ellenére egy-két nap után egyértelműen meg lehet unni. Ezután jöhetnek a további, már kicsivel távolabb eső érdekességek. 

Egy kifejezetten szép, napos délelőtt – Vietnámnak ezen a részén a február még az esős évszak vége, és kétesélyes ez időjárás, láttunk sok napsütést és monszunszerű esőt is – elindultunk Hoi An strandjára, pontosabban strandjaira, mert kettő is van egymástól nem messze. Ez a belvárostól mindössze 6-7 kilométerre van, és megközelíthető a városi elektromos busszal is, irányonként 20 000 dongért (350 forint). De persze biciklizni mindig izgalmasabb az útközbeni látnivalók miatt.

Délkelet-Ázsiai utazásunk során nem egyszer belebotlunk különlegességekbe. Most is egy ilyenről írunk: Hoi Anban van egy döbbentes és megható kiállítás, amely több szempontból is megérdemel egy külön bejegyzést. A My Precious Heritage (szabad fordításban értékes/becses örökségem) tárlat a Vietnámban élő különféle népcsoportokat mutatja be fényképeken és ruhákon keresztül. Az épület az óvárostól kicsit kijjebb, de még szintén a francia negyedben található, a belépés ingyenes, vásárolni van lehetőség (de nem várják el). 

Február 19-én egy új kaland vette kezdetét, mivel elhagytuk az imádott és már valamennyire megismert Thaiföldet, és átrepültünk Vietnámba, elsőként egy Hoi An nevű városba – megközelítőleg az ország középső, tengerparti részére.

A vietnámi utazáshoz az első és legfontosabb információ, hogy NINCS érkezéskori vízum, ha valaki be akar lépni az országba, a hivatalos kormányzati honlapon meg kell igényelni a megfelelő dokumentumot, anélkül a légitársaság nem enged fel senkit a gépre. A papírok kitöltése nagyjából tíz perc, és pdf megérkezésére az ígéretük szerint 7-10 napot kell várni, esetünkben ez mindössze három volt, és 30 napos tartózkodásra jogosít fel.  Mindennek a költsége 25 USD, szóval igazából nem ügy az egész, csak bosszantó azzal szembesülni, hogy az embert a megfelelő papírok hiányában nem engedik fel a gépre, ahogy ez az útitársunkkal történt. Ott is rekedt Bangkokban...

A thaiföldi utunk során eddig következetesen kerültük a két leginkább turisták által felkapott helyet, Phuketet és Pattayát, de végül úgy hozta a sors (na jó, volt némi köze hozzá útitársunk nyaggatásának is), hogy kilenc napot Pattayán töltöttünk. Ez pont egybeesett egy munkánk leadási határidejével is, így jóval kevesebbet tudunk nézelődni a városban, mint terveztünk-szoktunk. Ezért, és mert (majd a képeken látszik) a város gigantikus tengerparttal rendelkezik, ráadásul mélyen benyúlik a szárazföld belsejébe is, ez a beszámoló nem lesz teljes értékű leírása a kedvelt nyaralóhelynek, inkább csak a melós órák között szerzett villanásnyi benyomások összessége. 

Egy íróbarátunk és a felesége január elején azzal keresett meg minket, hogy ők két hónapig Thaiföldön bérelnek egy lakást, elmenekülve az otthoni tél elől, és ha már egy országban vagyunk, jó lenne találkozni. Ez vezetett oda, hogy lefoglaltunk egy hétre egy szállást Hua Hinben, ahová egyébként nagyon kicsi volt az esélye, hogy valaha is eljutunk. A városka hosszan nyúlik el Pratchuap Khiri Kahn tartomány északi részén, Bangkoktól kétszáz kilométerre a tengerparton, és kifejezetten turistás – de tartogatott néhány meglepetést.

A Kambodzsa fővárosába tett látogatásunk szerencsétlenül indult, mert sikerült még az indulás előtt összeszedni egy igazi délkelet-ázsiai gyomorvírust. Így a hat órás buszút Siem Reapből Phnom Penh-be elég rémálomszerű volt, pedig egyébként jó szívvel tudnám ajánlani: tágas jármű, kényelmes székek, ésszerűen gyakori megállások. 

A szállásunk a fővárosban az Independent Monument, a győzelmi emlékmű közelében volt, konkrétan ráláttunk a teraszról. A (kínai) hotel sok szót nem érdemel, a pozitívuma a szerencsés elhelyezkedés, körben éttermekkel és bárokkal, de nem messze az egyéb látnivalótól. Plusz a tizenegyediken kaptunk szobát, így felülről láttunk rá a városra - idővel kiderült, hogy így mutatja a legjobb arcát, mert a káosz helyett csak az összképet és a fényeket látjuk.