Tíz óra meglepően kényelmes buszos utazással megérkeztünk Saigonba, vagy ahogy hivatalosan nevezik, Ho-Chi-Minh városba. A busztársaság egyébként érdekesen működött: az egy dolog, hogy nappal ugyan, de fekvős busszal utaztunk (egymás fölötti ágyakkal, három sorban a jármű belsejében), ám ráadásul a Nha Trang-i pályaudvaron láttuk, hogy egy öregember megáldja a buszokat (volt füstölő, a hűtőrácsba tuszkolt virág, hamispénz-égetés, meglocsolta a vízzel, megdobálta valami kekszféléve), aztán valahol 25 kilométerre Saigontól leparancsoltak minket a járműről. Ácsorogtunk a kissé kihalt pályaudvaron, angolul persze senki sem mondta el, mi történik. Végül megjelent valaki, aki elmagyarázta, hogy nagy busz nem megy be a városba, majd jönnek minibuszok, és azokkal továbbmehetünk az 1. kerületig. A kérdésünkre, hogy mégis mikor, csak széttárta a karját, de ezen már meg sem lepődtünk. Végül nagyjából negyven perc múlva valóban megjelent egy minibusz, amibe betereltek minket, és még egy hat fős, nőkből álló társaságot. Ahogy elindultunk befelé, kezdtük megérteni, hogy miért maradt a nagy busz inkább kint. Mivel négy hónapja utazgatunk Délkelet-Ázsiában, azt gondoltunk, a közlekedési káosz, amely az itteni városokat jellemzi, már nem tud meglepetésként érni. Hát tévedtünk.