Az ázsiai utazásunkat négy nap városnézéssel és az otthoniaknak szóló ajándékok megvásárlásával zártuk Kuala Lumpurban. A malajziai ismerőseink azt mondták, ennyi idő sok az ország fővárosára, annyi látnivaló nincsen, de legalább nem kell rohannunk egyik helyről a másikra, hogy minden beleférjen az időnkbe. Kuala Lumpur egyébként nem egy hatalmas város a maga 1.8 millió lakosával (a miheztartás végett Bangkok lakossága közel hatmillió), de ezzel együtt egy fejlődő, modern metropolisz. Az volt a benyomásunk, hogy mindenhol állandóan építkeznek, a látképet szinte bármerre nézve a sokemeletes felhőkarcolók és plázák határozzák meg. Mondjuk, ehhez az érzethez hozzájárul, hogy a Bukit Bintang nevű negyedben laktunk, amely kifejezetten a vásárlási lehetőségekről és evő-ivó helyekről híres. 

A városnézésre négy napunk volt, ami valóban bőségesen elégnek bizonyult. Kuala Lumpur látnivalói csomópontokként helyezkednek el egymástól vállalható gyaloglásnyi távolságban, vagyis a térképen annak látszik, de erről még majd később. A köztes, hosszabb utak megtételére pedig ott van a taxi, amely Grabbel és hasonló appokkal nevetségesen olcsó.

A főváros tömegközlekedése nagyszerűen kiépített, sokféle közlekedési eszköz áll rendelkezésre. Mi az ingyenes GOKL buszrendszert használtuk, aminek több vonala is van, így sok helyre elvisz. A hátránya, hogy a belső, szűk utcákon a rémes dugókba beszorulhatnak a buszok, gyalog néha gyorsabb eljutni egyik helyről a másikra. Szerencsére vannak olyan, a dugót elkerülő opciók is mint magasvasút/metró félék (több fajta és színű vonal). Persze az eltévedés benne van a rendszerben, mi ráadásul turistaként rossz jegyet is vettünk az automatából, pontosabban tokent, mert itt azzal működik a beengedő kapu. A trükk, hogy ha nem megfelelőt vesz az ember, a kapun ugyan bemehet, de aztán ki már nem. Lehet kopogtatni az ügyfélszolgálatnál, és magyarázkodni. Egyébként egy biztonsági őr kivételével kivétellel mindenki rettentő segítőkész volt, a szerelvények sűrűn jöttek, tiszták, szóval az élmény budapestiként elég pozitív. 

Az első nap a városközpont látnivalóit jártuk körbe. Elmentünk a kínai negyedbe, bóklásztunk egy sort a Petaling Street árusai között, majd továbbsétáltunk a Central Markethez. Ez utóbbiról azt mondták, kézműves és helyi dolgok beszerzésére alkalmas, de elég kihalt volt, és leginkább tipikusan turistás dolgokat árultak csak, elég érdektelennek bizonyult. Ezután indultunk a Kuala Lumpur főterének számító Merdeka-tér felé. A Textil Múzeum épületét csak kívülről csodáltuk meg, nem mentünk be, helyette a Kuala Lumpur City Gallery-t választottuk. Ez utóbbi ingyenes, és azon túl, hogy megtudni ezt-azt a város történetéről, az installációk remek fotózkodási lehetőségeket nyújtanak.

A tér oldalában található az Abdul Samad Szultáni Palota, amely a város egyik legtöbbet fényképezett épülete, ez látszott a turisták falkáiból, akik a legjobb szöget keresve tébláboltak a tűző napon a téren. Ezt követően be szerettünk volna menni a Jamek mecsetbe, de már éppen zártak (15:30-kor!), ezért ezt el kellett halasztanunk. Úgy döntöttünk, egy remek vacsorával kárpótoljuk magunkat, és felszálltunk az ingyenes busz lila vonalára, ami nem messze az Jalan Alortól, a kajáldák utcájától tett le, ez estére igazi streetfood paradicsommá válik. Gondoltuk, sétálunk egyet, míg kinyitnak, majd megveszünk mindent, ami megtetszik, de a tervünket kettévágta az időjárás. A szakadó esőben az árusok nem bukkantak fel, nekünk pedig be kellett érnünk egy egyszerű, bár kifejezetten finom indiai vacsorával. 

A második napon, talán az előző napi vacsora hatására, de ellátogattunk az indiai negyedbe, amely a Brickfields névre hallgat. Ehhez először le kellett mennünk a monorail-lel a központi pályaudvarig, ami eleve érdekes élmény volt. Az indiai negyedben jó volt sétálni egyet, mert szerintem egyedül ezen a részen nem láttunk toronyházakat. Mondjuk, sok minden mást sem, csak néhány érdekes templomot: a lutheránus Zion katedrálist (vicces név a méretéhez képest), egy buddhista imaházat, és katolikus templomot kínai feliratokkal.

Amikor kiámuldoztuk magunkat ezen, a Nemzeti Múzeum volt a következő úticélunk. A térképen megnéztük, ötszáz méter, annyit simán sétálunk. Csakhogy amikor a navigációtól kértünk segítséget, egy három kilométeres kört rajzolt fel nekünk, mert egyébként a kétszer négy sávos autóúton nincs átkelő. Ez elég hihetetlennek tűnt, szóval felülbíráltuk a navigációs programot, és érzésre indultunk el. Egy órát bóklásztunk, szaladtunk át úton, vágtunk át üzletházak parkolóján, pályaudvaron, míg végül észrevettük, hogy pont a múzeum előtt van egy föld alatti megálló, és hátha át lehet jutni valahogy. Ennyire aluljárónak még szerintem nem örültünk. A Nemzeti Múzeumban még egy bő óránk volt nézelődni (ötkor zár, a belépő 5 ringgit), amennyi idő a a négy teremre tökéletese elég is volt.

Az épület mögött kezdődik egy hatalmas park, és kitaláltuk, hogy ott sétálunk egy jót a zöldben. Ez nem jött be, részben mert az ottani látványosságok is ötkor zárnak (Madárpark, botanikus kertek), illetve közben az eső megint zuhogni kezdett. A nemzeti mecsetet és a korábbi vasúti pályaudvar jellegzetes gyarmati stílusú épületét vizesen, megázva néztük meg, és már csak arra vágytunk, hogy hazajussunk. itt futottunk bele az utcák egyirányúsításának fonákjába: a taxis, akit hívtunk egész egyszerűen nem tudott megközelíteni bennünket, úgyhogy húsz perc próbálkozás után feladta. 

A harmadik nap a plázák és a toronyházak felé vettük az irányt. A Pavilion plaza és környéke a vásárlásról szól, ahol kapható minden a mütyürkétől a legnagyobb luxusmárkák termékeiig. Rövid ideig élmény sétálni az Ezeregyéjszaka meséi stílusában díszített épületekben, de itt vásárolni nem akartunk, így erre elég volt egy óra. Ezután a zöld vonalán az ingyenes busznak elindultunk a Petronas ikertornyok felé. Hallgatva az útleírásokra, a KLCC parkja felé vettük az irányt, mert onnan lehet a legjobban fotózni. Ez teljesen igaznak bizonyult, plusz a park is nagyon hangulatos, lehet locspocsolni, a vízbe gázolva kicsit hűsölni, vagy csak ücsörögni a padon és nézelődni. Fejenként 35 ringgitért fel is lehet menni a tornyokba és a kilátóteraszról megnézni a várost, ha valaki madártávlatra vágyik.

Nekünk ekkortájt megint beütött a meleg és a három napos fáradtság. Eredetileg azt terveztük, hogy hazafelé a busszal még útba ejtjük a Menara-tornyot is (annak is fel lehet menni a tetejére 49 ringgitért), de elnapoltuk. Így ez a nap végre kicsit kényelmesebb volt az előzőeknél: csak tíz kilométert sétáltunk, nem tizenötöt. És nem áztunk el. 

Az utolsó napra három "maradék" programpont jutott. Délelőtt elmentünk megnézni a Jamek mecsetet, és ezúttal be is tudtunk menni. Az épület letisztult és szép, és még vallási témájú kiselőadást is hallottunk arról, hogy a zsidó, az iszlám és a keresztény vallás egy tőről fakad: mind Ábrahám leszármazottaihoz köthető.

Ezt követően elmentünk a Chow Kit piacra, ami nem a turistáknak szánt mütyürkéket árulja, hanem egy valódi "wet market" vagyis zöldséget-gyümölcsöt-húsféléket kaphatunk benne. Mi helyi fűszerkeverékeket és olyan gyökérfűszereket kerestünk, amiket hazavihetünk, hogy majd otthon főzöcskézhessünk. A piac lenyűgözően tiszta és rendezett volt, felfoghatatlan mennyiségű változatos terménnyel, amit nevetségesen olcsón árultak. Jórészt helyiek vásároltak, de könnyen beleéltük magunkat, hogy ha KL-ben hosszú távra letelepednénk, hetente kétszer lejönnénk ide bevásárolni.

Innen már a szálloda felé vettük az irányt a szokásos monorailt használva. Amikor a szerelvény elhaladt a Menara-torony mellett, egy pillanatig ismét tétováztunk, leszálljunk-e, de túlságosan húzta a vállunk a táska és túl meleg volt. Abban maradtunk, hogy kell hagyni valamit a bakancslistán, ha még esetleg visszajövünk a városba valamikor a jövőben. 

Négy nap és mintegy ötvenöt kilométernyi bóklászás után úgy lehetne összefoglalni a benyomásainkat, hogy Kuala Lumpur egy barátságos, kellemes város. El tudjuk képzelni, hogy jó lehet itt élni (az elég sok expat is ezt bizonyítja), de valami hiányzik belőle. Semmi igazán izgalmas, semmi igazán különleges, semmi igazán vibráló, amitől egy nagyváros magával ragadó lehet.