Miután bő két héten keresztül majd megsültünk a melegben (Borneón és Langkawin a hőérzet nem ritkán a 45 fokot is meghaladta), pár napra elmenekültünk hűsölni a Cameron-felföldre. Ez a felföldnek nevezett hegyvidéki terület 200 kilométerre van északra Kuala Lumpurtól, és a nevét Sir William Cameron brit kormányzóról kapta, aki a tizenkilencedik század vége felé feltérképezte a területet. A Cameron-felföld éghajlata különleges, mert a hegyvidéken, 1400-1500 méter magasban az átlaghőmérséklet 20-23 fok, és nagyon ritkán van igazi hőség. Cameronnak is ezért tetszett meg a táj, arról nem is beszélve, hogy a hűvös, esős idő tökéletesen megfelel a teaültetvényeknek, amely brit szemmel szintén nem utolsó szempont.

A zöld dombok között ma is nagy tételben zajlik a teatermesztés, és ezen kívül (természetesen a sokféle zöldség mellett) eperföldek is szép számmal találhatóak. A mezőgazdasági szerepén túl a Cameron-felföld egyre népszerűbb turisztikai célpont, köszönhetően a csodás látványt nyújtó zöld domboknak, a látogatható teaültetvényeknek, eperföldeknek és a kihívást jelentő dzsungeltúráknak. 

A fennsík Kuala Lumpurból legkönnyebben egy három-négy órás buszúttal közelíthető meg, amely főleg szűk, kanyargós hegyi utakon vezet keresztül, nem szívbajosoknak és rosszullétre hajlamosaknak való, de a kilátás néha elképesztő. Szállásból errefelé nincs hiány akármilyen pénztárcához kell igazodni, mi egy Brinchang nevű települést  választottunk, de csak mert épp itt volt a legjobb ár-érték arányban szállás. Mint kiderült, ezen a településen több a helyi és a kínai turista is, ennek eredményeként az őket célzó étterem meg szálloda, ezért a "nem nyugati-turistás" árak (idén adtak át egy nagy bevásárlóközpontot, ahol brit hangulatot teremtenek kis kínai beütéssel Malajzia szívében – bár egyelőre kevés a nyitva tartó üzlet).

És hogy mit lehet errefelé csinálni? 

Brinchangban első nap bekukucskáltunk a Cactus Valleybe, ahol kaktuszok és pozsgások és más növények sorakoznak (8 ringgit a felnőtt belépő külföldieknek), majd ellátogattunk a kicsivel feljebb fekvő Big Red Strawberry farmra. Sajnos az eper épp nem érett (júniusban van a fő szezon), ám a termesztés módszereit és méreteit jó volt látni, és a boltban lehetett venni millióféle epres édességet, szörpöt, de akár esernyőt vagy plüssgyümölcsöt is. Meg epret a fóliás részről 1200 HUF/kiló áron. Nem bizonyult a valaha evett legfinomabb epernek, de volt íze, ellentétben a Magyarországon kapható korai görög import eperrel.

A Sam Poh buddhista templom szintén Binchang mellett fekszik, és kellemes séta a városközpontból. A templomot megkerülve onnan indul a 2-es számú túraútvonal. Mielőtt ebbe belemennénk, el kell mondani, hogy összesen tizenvalahány "jungle trail" vagyis túraút van a fennsíkon, de ezeket nem úgy kell képzelni, mint Magyarországon a turistautakat. Meredek, csúszós, növényekkel benőtt, kifejezetten nehezen járható ösvényeket láttunk csak. Kötél van kitéve, táblák is jelzik, hogy hol indul vagy milyen hosszú, de a kiépítettség itt véget ér. Nagyon jó szórakozás a dzsungeltúra, de lélekben és felszereléssel is fel érdemes készülni: kényelmes, nem csúszós talpú cipő kell, mellette olyan ruha, amit össze lehet sarazni (mert úgyis elcsúszik az ember), esőkabát (mert esni úgyis fog), és a szúnyogriasztó sem árt. És mindez mutatja, hogy elszántságra is szükség van, meg erőnlétre. Ha ezek megvannak, fergeteges élmény, mert az ember a vadonnal megküzdő hősnek képzeli magát. És arra is rájöttünk, hogy nem szégyen visszafordulni. 

A második napon a környék központjának számító a Tanah Rata nevű településre mentünk át. Mivel a tömegközeledés ritka és megbízhatatlan, taxival, amely mindössze 10 ringgit volt. Tanah Ratában található a legtöbb üzlet, étterem, szálloda, programszervező iroda. (egyébként ide érkezik az ember a távolsági busszal, itt van a terminál). A városban is lehet sétálni egyet, aminek az érdekessége a környék építészete, ami néhol teljesen Angliát idézi: eső, zöldellő bokrok és gyarmati villa, golfpálya, vidéki cottage jellegű kéményes házikó is akad.

Egyébként Tanah Ratából indul a legtöbb túraútvonal. A 9-es számú egy vízeséshez, a Robinson Fallshoz vezet. A Gunung Berembun csúcs több úton is megközelíthető, az 5-ös most le volt zárva, a 7-es pedig olyan meredek, hogy nem kockáztattuk meg eső után, ezek már tényleg a kihívást kereső túrázóknak vannak; na meg állítólag a csúcsról nem annyira szép a kilátás, amely kárpótolna a küzdelmekért. A 10-es túraút Tanah Rata túloldalán viszont egy szép kilátóponthoz visz fel (nagyjából 3 kilométer), csak nehéz megtalálni a ösvény kiindulópontját, és fel kell készülni a meredek mászásra. Túrázás mellett a városban egyébként vannak egyéb afféle turistacsalogató programok is, mint állatetetés vagy botanikus kert.

Harmadik napra (a több mérföld esőben gyaloglást megunva) a kényelmes megoldást választottuk: befizettünk egy túrára, ahol egy egy kisbusszal vittek minket körbe. Először egy pillangó és rovarfarmra, ahol bár láttunk néhány különlegességet (szerintem a 30 centis sáska volt a csúcs), összességében mérsékelten volt érdekes.

A túra második állomása a BOH teaültetvény volt, amelyet még 1929-ben alapítottak, és mára nem csak teát termesztenek és árulnak, egy szabályos látogatóközpontot is felépítettek. Meg lehet csodálni felülről a hegyek oldalára felfutó teacserjéket, lehet csodálatos képeket készíteni, és persze árulnak filteres, szálas, porállagú teaféléket. Igazából már a haragos zöld teaültetvények látványáért megérte eljönni a Cameron-felföldre. És akkor még nem is folytatódott a túra.

A harmadik állomás a tájegység legmagasabb hegye, a Gunung Brinchang volt. Ezúttal kényelmes csúcshódítás volt, mert a busz felvitt (egyébként van turistaút is fel, de most egyébként is le volt zárva), bár így a keskeny úton a rozoga járműben, hol a tájat csodáltuk, hol az életünket féltettük. A hegytetőn található egy kiépített palló-lépcsőrendszer, amely egy túra az úgynevezett Mohás-erdőbe (Mossy forest), ennek az ára fejenként 30 rinngit, de megéri, mert láthatóan a hely fenntartására, megőrzésére fordítják. (Lehet ingyenesen is mohás-erdőt nézni, például a Corall-hegyen, de ott dzsungeltúrázni kell, és mivel már minden ruhánk vizes-saras, az egyszerűt választottuk.) 

A mohás erdők egyébként egy egészen különleges hangulatú élővilág társulást testesítenek meg. Minden ködös és vizes, mohák és zuzmók nőnek, azok lógnak a fákon, egészen misztikus hangulatot kölcsönözve ennek az erdőfajtának. Egy felmérés szerint ez a hely az ötödik legtöbbet fotózott és hashtaggel megjelölt erdő a világon.

Ráadásul a vezetőnk értette a dolgát, és sokféle virágot, növény mutogatott a séta közben. Elmagyarázta, melyik mire jó és hogyan kell alkalmazni. Végül elértünk egy kilátóhoz, ahonnan jóformán az egész Cameron-felföldet be lehetett látni. Innen fentről lett igazán szembetűnő, hogy a világnak ezen szegletében egymásnak feszült a természet ereje (a dombok, sűrű dzsungelek és mohás erdőrészek, a víz formálta a felszínt) és az emberi tevékenység (teaültetvények, lépcsőzetes zöldségtermelő-teraszok, fóliasátrak, eperföldek, sőt, még egy golfpálya is).

 A táj szépségei mellett azt is el kell ismerni, hogy a Cameron-felföldön a klíma nagyobb toleranciát és belátást igényelt, mint bárhol az eddig utunk során. A huszonpár fok kifejezetten kellemes, csakhogy az ittlétünk alatt minden délután leszakadt az ég. (Az április egyébként a harmadik legesősebb évszak, akit az eső kiborít, annak a június-július szerencsésebb választás. Nem mintha akkor egyáltalán ne esne, de kevesebbet.) Az eső előnye, hogy a vízesések, dzsungelek ettől a legszebbek, cserébe a nyirkos-párás időben a ruháink, cipőink a szállodai szobában három nap alatt sem száradtak meg (avagy az isten áldja meg a hajszárító feltalálóját). Végeredményben a Cameron-felföld utat így tudnám összefoglalni: elázva, vizes cipőben cuppogsz-csúszkálsz a zöldellő hegyek közt, és hol morgolódsz, hol tátott szájjal nézelődsz. Kell kitartás, de minden pillanata megéri.