Február 19-én egy új kaland vette kezdetét, mivel elhagytuk az imádott és már valamennyire megismert Thaiföldet, és átrepültünk Vietnámba, elsőként egy Hoi An nevű városba – megközelítőleg az ország középső, tengerparti részére.

A vietnámi utazáshoz az első és legfontosabb információ, hogy NINCS érkezéskori vízum, ha valaki be akar lépni az országba, a hivatalos kormányzati honlapon meg kell igényelni a megfelelő dokumentumot, anélkül a légitársaság nem enged fel senkit a gépre. A papírok kitöltése nagyjából tíz perc, és pdf megérkezésére az ígéretük szerint 7-10 napot kell várni, esetünkben ez mindössze három volt, és 30 napos tartózkodásra jogosít fel.  Mindennek a költsége 25 USD, szóval igazából nem ügy az egész, csak bosszantó azzal szembesülni, hogy az embert a megfelelő papírok hiányában nem engedik fel a gépre, ahogy ez az útitársunkkal történt. Ott is rekedt Bangkokban...

Vietnámon belül egyébként számos reptér van, és Bangkokból, a Don Mueangról fapados járatok megfizethető áron naponta repülnek szinte mindegyikre. Az ország méretét figyelembe véve, úgy döntöttünk, csak a felében nézünk körül most, hogy ne kelljen nagyon rohanni, és nagyjából pénzfeldobással döntöttünk úgy, hogy ez most a déli rész lesz, fájó szívvel meghagyjuk Hanoit és környékét egy másik alkalomra.

A gépünk így Da Nang repülőterén szállt le, amely egy igazi üdülőváros, egyes oldalak szerint az ország legszebb strandjaival, de a Pattayán töltött bő hét után most nem erre vágytunk (azt még nem tudhattuk, hogy esős-szeles időre fogunk érkezni), ezért esett a választás a 25 kilométerre délebbre lévő Hoi Anra, ahol szintén van tengerpart, de nem csak az jelenti a látnivalót. Mint kiderült: az időjárás február végén amúgy sem igazán strandolós, csak huszonpár fok (de csodás a thaiföldi 35 után!) van és nem ritkaság az eső.

Hoi Anban a leggyakoribb szállásforma a homestay, százával találni a városban, elhelyezkedéstől, felszereltségtől függően a legkülönbözőbb árfekvésekben. Mi egy, az óvároshoz közel esőt választottunk, jó hangulatra és kellemes sétákra számolva. És ebben nem is csalódtunk.

Több napot el lehet tölteni az óvárosi részen sétálva. 120 000 dong (kb 1800 Ft) belépőt kell fizetni, ha az ember nem csak az üzletek, kávézók, éttermek kínálatát akarja megnézni, hanem belesne egy-egy múzeumba vagy kiállítótérré berendezett házba. Ezért a pénzért öt szabadon választott helyre lehet bemenni, és ezek között van egy huszonöt perces énekes táncos előadás is, ami aranyos, kár kihagyni.

Maga az óváros rész a folyóparton fekszik, és a jellege jól mutatja, milyen kulturális olvasztótégely volt Hoi An évszázadokon át. Található ugyanis itt japán stílusú fedett híd, kínai jellegű pagoda és rengeteg sárgás színű, a francia gyarmatosítás korát idéző, kopottas épület. Egy-egy házba be lehet menni a jeggyel, de ezen kívül is soknak meghagyták a jellegét, így egy étterembe/kávézóba beülve is meg lehet csodálni az építészeti jellegzetességeket. A múzeumok között van szokásokat bemutató, gyógyászati, vallásos témájú, az odalátogató érdeklődésétől függ, hogy melyiket választja.

Ezen felül persze rengeteg a pénzköltési lehetőség. Aki helyi ízekre vágyik olcsón, annak érdemes a piacon vásárolni, de sokféle étterem van, és ami feltűnő, a szabóságok nagy száma. Az utcán sétálót gyakorlatilag elkapják, és már húzzák is a szabó felé, mondván, hogy feltétlenül szüksége van egy remek öltönyre/ruhára. Való igaz, hogy a ruhák (és az anyagok!) mesések, európai árakhoz mérten még rendkívül olcsók is, csak hát a bőrönd befogadóképessége véges, a repülőtársaságok meg kegyetlenek, amikor a csomagok súlyáról van szó.

Hoi An hangulatának azonban még csak nem is ez adja a lényegét, hanem a lámpások sokasága a városban. A színes, vászonból készült világítótestek mindenhol ott vannak, minden üzletben, hídon, épületen, fán, lámpaoszlopon, folyón úszó csónakon. Egyrészt eleve nagyon szépek (eldöntöttük, hogy csodás ajándék az otthoniaknak), amikor lemegy a nap, mesevilággá változtatják Hoi Ant. Lesétálva a folyópartra, mindenütt ezek világítanak, és nyüzsögnek az emberek, esznek-isznak, igazi karneváli hangulat kerekedik.

Akármilyen csodálatos az óvárosi rész, az embernek egy idő után az az érzése támad, hogy mű, egy afféle skanzen, ezért elhatároztuk, hogy körülnézünk jobban a város peremén is. Ehhez biciklit béreltünk, és a végcélnak elsőként a Marble Mountain nevű turistalátványosságot jelöltük ki, de ebben az esetben sokszorosan igaz volt, hogy az út maga legalább olyan fontos, mint a végcél.

Útközben úttalan utakon tekertünk. Találtunk egy meseszép pagodát szó szerint a semmi közepén, tekertünk rizsföldek között a töltésen, kerültünk meg homokdűnéket, és a kihalt (elhagyatott talán még jobb szó) tengerpartra is lejutottunk. Ez utóbbi meggyőzött, hogy tényleg jól döntöttünk, amikor inkább a várost választottuk, mert akkora hullámok ostromolták a partot, hogy térdig nem mertem volna belemenni a vízbe.

Végül nagyjából húsz kilométer után elértünk a Marble Mountainhoz. Ez valójában öt hegy, afféle limestone, amiből egyre fel lehet mászni és jól körbejárni. A belépő 40 000 dong (600 Ft), és külön lehet venni lift-jegyet, de szerintünk nem éri meg, mert a felvonó tetejétől is még több száz lépcsőfokot lehet megtenni – ha meg már lúd, legyen kövér. Érdemes legalább két órát szánni a hely bejárására, mert több pagoda, kilátópont és barlang van, az embernek nincs szíve kihagyni egyiket sem. Amit különösen javaslunk, az a Heaven’s gate (árulkodó) nevű lépcsőn felfelé elérhető csúcs. Ide nehéz felmenni, mert a végén már nem is lépcső, hanem mászás van, de a kilátás tökéletes. A barlangok közül a Huyen Khong barlang a kihagyhatatlan, a többi között van néhány kisebb, jellegtelenebb is. 

Miután két óra lépcsőzés után leértünk a hegyről, kerestünk valami gyors ennivalót – meglepően kevés evési lehetőség van, helyette minden második üzletben hatalmas márványszobrokat árulnak, nem véletlen a Márvány-hegy név –, majd várt még ránk újabb húsz kilométer tekerés hazáig. Ezúttal a rövidebb utat választottuk, de az is rejtett különleges pillanatokat.

Először a Da Nang-i egyetemet körülvevő senkiföldjén tekerünk. A terület fel volt parcellázva, a szabályos négyzethálós utakat lebetonozták, de egyébként csak a gaz veri fel az egészet. Aztán a gyárnegyedbe értünk, pont ötkor, amikor véget ért a munkaidő, ezért egyszer csak azt vettük észre, hogy több száz (nem túlzás!) robogóval a melóból hazainduló vietnámi között tekerünk. Nem is néztük a térképet (de ha néztük volna se biztos, hogy sokra megyünk, lásd a lenti képet... itt a google szerint gond nélkül lehet előre haladni), merre menjünk, csak követtük a hullámot, néhol földúton, hevenyészett út széli piacon át Hoi An határáig. Eközben rengetegen köszöntek, integetettek, figyelmeztettek aggódva, hogy óvatosan a biciklivel a forgalomban, egészen különleges élmény volt.

Ezután már csak a kisebb utcákon kellett a szállásig hazatekerni, addigra be is sötétedett és holt fáradtak voltunk. Amikor elmondjuk, merre jártunk, a házigazdánk arca sokatmondó volt: ilyet csak bolondok csinálnak. Ezzel együtt teljesen megérte biciklivel menni a Marble Mountainra egy szervezett, minibuszos túra helyett, három napnyi élményt szereztünk.

A következő biciklis cél a tengerpart lesz, és majd a My Son épületegyüttese (kvázi a helyi Angkor Vat). Ez utóbbinál motorra fogunk ülni, mert messze van.