Siem Reap és talán egész Kambodzsa legfontosabb és legnagyobb látványossága Angkor Wat, ami évi több millió turistát vonz az országba, és további milliók bakancslistáján szerepel. Angkor templom-rengetege a világ legnagyobb vallási céllal készült épületegyüttese, amelyek a 12. században épültek. A munkálatok két királyhoz fűződnek, a hindu vallást követő Szujarvarmanéhoz és a buddhista Dzsajavarmanéhoz, így a mindkettőnek a jellegzetességei és szimbólumai láthatóak, békésen megférve együtt, egymás mellett-alatt.

Angkor Siem Reapből könnyen megközelíthető, robogóval, tuktukkal (2-3 dollár, érdemes appot használni, Pass App vagy Grab, mert leintve egy tuktukot ennek a többszöröse is lehet... ), de akár biciklivel is.  A jegyárak elég borsosak, egy napi belépő 27 dollár, a három napos 62 dollár, amit már nem a bejáratnál, hanem egy újonnan felhúzott hatalmas múzeum pénztáraiban lehet megvenni. A jegyet sok helyen kérik, kötelező magunknál tartani, de ha megvan, jöhet a bolyongás a templomok között.

Szerencsére egész vállalható minőségű utak vezetnek körbe, tehát a vezető nélküli felfedezés is opció. Fontos, hogy mivel alapvetően templomokról van szó, az illő öltözék fontos! Nőknek térd alá érő nadrág, szárong és olyan felső, ami takarja a vállat. Különösen szigorúak ebben, nem elég egy kendő a derékra csavarva, ami épphogy térdig ér, így engem elsőre nem engedtek be egyes helyekre. A másik, amit fontos előre számításba venni, hogy a hely a legkevésbé sem akadálymentesített, rengeteg meredek lépcső van, tanácsos a jó cipő, akár térdvédő, mert fizikailag megerőltető tud lenni a látogatás, nem csak egy séta egy templomban.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy hatalmas területről van szó, összesen több mint ötven négyzetkilométernyi dzsungelben találhatóak templomok. Ezért mi beosztottuk három napra a látnivalókat, de így is rettentő sokat gyalogoltunk. Persze a tuktuk mindig opció, de az elveszi annak a lehetőségét, hogy gondoljunk egyet, és bemenjünk balra egy ösvényen valami kevésbé ismert romhoz, vagy az út szélén véletlenszerűen fotózkodjunk a tízéves forma, mezítlábas buddhista szerzetesgyerekekkel. Ami a negítívuma: minden árus el akar adni neked valamit, ha meglátja, hogy közeledsz. 

Első nap magát Angkor Watot néztük meg, szándékosan délutánra időzítve a látogatást, hogy a lemenő nap fényében nézelődhessünk és készíthessünk képeket. Angkor Wat meglepően jó állapotban maradt meg (egyébként látszik, hogy végeznek állagmegőrzést, felújítást, most épp a kölni egyetem régészei a kiírások szerint), kevésbé nőtte be a dzsungel, mint más templomokat, szépen rendben tartják, és persze a legnagyobb templomok közül.

Magát az épületet víztározó és fal veszi körül, míg belül szimmetrikus elrendezésben öt torony áll, ez szerepel a Kambodzsai zászlón is. Az épületben órákig lehet bolyongani és nézegetni a hindi nimfák és istenek faragványait, az úgynevezett bazreliefeket, a domborműveket a falon amelyek hindi eposzok cselekményét ábrázolják, vagy a személyes kedvenceim, a négy égtáj felé néző Buddhafejeket. Esetleg csak ücsörögni, és átérezni a hely spiritualitását és időtlenségét. A helyiek között úgy tűnt szokás, hogy nemzeti/ünnepi viseletben jönnek ki fotózkodni az ódon falak közé, nagyon sok ilyet láttunk néhány óra alatt.

A látogatás csúcspontja a toronyba való felmászás, hogy onnan nézhessük a naplementét. Ennek egyetlen hátránya, hogy  nagyon sokan gondolkodnak így, tehát elég nagy tud lenni a tömeg. Fél hat körül aztán elkezdik kiterelni az embereket. Kiérve várnak a szokásos árusok, vizet, ruhát festményt és mindent is árulnak, de mi már csak haza akartunk jutni. Ez viszont zárás tájt nem olyan egyszerű. Egyrészt már tuktukot szerezni sem biztos, hogy olyan könnyű, másrészt Siem Reapbe egyetlen egy egysávos út vezet vissza, ami tragikusan be tud dugulni. A sofőrünk azonban rutinos róka volt, és végül fél óra alatt bejuttatott minket a belvárosba úttalan utakat használva, de persze meg is kérte az árát. 

A második látogatáskor már szendvicsekkel, vízzel felszerelkezve egy egész napot rászántunk a templomok közötti bóklászásra. A tuktukossal elvitettük magunkat a Preah Khan névre hallgató templomhoz, amely Angkor Wat után talán a legnagyobb, de mivel távolabb esik, itt jóval kevesebb turista nyüzsög. Az épületen egyértelműen látszik a buddhizmus és a hinduizmus keveredése, én ezt találtam a legszebbnek a látott épületek közül. Talán mert itt még látszik valami nyoma a vadregényességnek. Eredetileg a romokat ugyanis mindenhol fák nőtték be, a köveket, falakat a régészek a föld és a gyökerek közül szabadították ki. Ez a kiszabadítás ma már ott tart, hogy fákat az épületekre nőve csak elvétve látni.

Preah Khan után egy jó félóra séta következett vissza Angkor Thomba, amely a khmer birodalom fővárosa volt. A bő tíz négyzetkilométeren elterülő hajdani erődváros falain belül több műemlék is található, valójában csak itt el lehet nézelődni órákig.

Végigjártuk az Elefántok teraszát, megnézve a faragásokat, és a meredek lépcsőkön a tűző napon felmásztunk nézelődni a Baphuon templom emeletére, de sajnos a legteteje le volt zárva. Vagy talán nem is annyira sajnos, mert a teljes Angkorra szánt nap a tanulsága, hogy az ember telítődni tud, bármilyen csodálatosak is a templomok, plusz a hőségben nincs az a folyadék, ami elég. Így aztán tartottunk egy kis szünetet, leültünk az árusoktól vett friss gyümölccsel és hideg üdítővel. Pihentettük a lábunkat, és néztük egy pofátlan kismajom kísérleteit, hogy ételhez jusson.

A pihenő után következett Angkor második leghíresebb látványossága, a Bayon templom. Bevallom, nekem ez kicsit csalódás volt. Nagyon sok a turista és itt különösen alapossággal megtisztították a környéket, elvéve az egyébként lenyűgöző és impozánst épület hangulatának egy részét. Akit a halhatatlanság érdekel, izgalmas adalék, hogy a déli kapun, amin keresztül a látogatók általában érkeznek, vagy esetünkben távoznak, ötvennél is több démonszobor van, amelyek egy kötelet húznak. Ez az úgy nevezett “Óceán tejének kavargása”, amelynek révén egy hindu legenda szerint létrejön a halhatatlanság itala. Amikor kinézelődtük és fényképeztük magunkat, úgy döntöttünk, az eredeti tervekkel ellentétben ma már nem nézünk meg semmit, hanem fogunk egy tuktukot és a záráskori dugót megelőzve visszamenekülünk Siem Reapbe egy jót vacsorázni. 

Harmadik nap úgy döntöttünk, három templomot járunk körbe, amelyek gyalog sincsenek tarthatatlan távolságra egymástól. Elsőként a kituktukoltunk a Pre Rup nevű, Sívának szentelt templomhoz, amely még egy kicsit régebbi, mint általában a környék épületei, mert a 10. században épült. A Pre Rupon még nem igazán látszanak a felújítási munkálatok, és mivel mivel kicsivel távolabb esik a legnépszerűbb helyektől, kevesebb a turista. Cserébe impozáns a mérete, és egész jó állapotban maradtak meg az feljárókat őrző oroszlán-szobrok. Innen egy festői baraj mellett vezet vissza az út a többi templom felé.

Menet közben számos lehetőség van enni és vásárolni, bár az árak borsosabbak, mint Siem Reapben, és néha már fárasztó, hogy az árusok jönnek és tukmálják a portékájukat. A Srah Srangnál, amely a király és felesége mosdóhelye volt a tóban, érdemes megpihenni kicsit, élvezni a nyugalmat, mielőtt továbbmenne az ember a Banteay Kdei felé.

Ez buddhista kolostor, amelynek a legszebb részei a domborművek a falakon, és hogy látni a leomlott falak zöld mohaszerű valamivel borított köveit, ami árulkodik a fénykorának méreteiről. A következő templom, a Tah Prohm innen nagyjából egy kilométernyi sétára van. Ez utóbbi is buddhista, és személyes véleményem szerint a legszebb az angkori templomok közül, mert jól megtalálták az egyensúlyt aközött, hogy egyes részeit visszaépítették, de a belenőtt fákat és romantikus hangulatot meghagyták, az összhatás pedig romantikus-misztikus-kalandos.

Itt kézelfoghatóan látszik az a hatalmas csata, amelyet az ember építette kőépületek vívnak a természettel, a fákkal és gyökereikkel. A Tah Promhtól mi a Baray felé indultunk vissza, hogy útba ejtsünk még egy kisebb, sokszor mellőzött helyet, a Ta Keo nevű hindu romot. Errefelé már tényleg kevés ember jár, jó fényképeket lehet csinálni, és szép a kilátás. Cserébe itt nem könnyítik meg falépcsők a feljutást, az eredeti, fél méter magas fokú kőlépcsőkön kell felmászni, ami élmény is, meg térdgyilkos is. A Ta Keotól továbbindultunk a Baray felé, arra számolva, hogy leintünk egy tuktukot, de ezen az elhagyatott részen egy darab sem járt, így talpalhattunk vissza az Elefánt-teraszig. Így végül huszonötezer lépessél zártuk a napot, a jobbnál jobb fényképek és a csodálatos élmények mellett. 

A tanulság, hogy három nap a minimum az angkori romokra. Egy napfelkeltétől naplementéig tartó tizenkét óra alatt a nagyobb templomokat sem lehet bejárni, az ember egyébként is telítődni tud a látvánnyal, és akkor még szó sem volt a dzsungelben bolyongásról, vagy a kisebb, eldugottabb helyekről, amik talán a legnagyobb élményt jelentik.