Az épített csodák után a mai napot a természet szépségeinek szenteltük. A Kulen Nemzeti Park nagyjából hatvan kilométerre van Siem Reaptől észak felé. A megközelítésére alapvetően három lehetőség van: a legtöbb szálloda, utazási iroda, ilyesmi szervez utakat, ez estben busszal/minibusszal viszik az embereket a nemzeti parkba, és ott körbe. A nemzeti park bejáratáig tuktukkal is el lehet menni, de aztán a hegyi utakon már gyalogolni kell, amit 10-20 kilométereket is jelenthet, ha valaki alaposan körül akar nézni. Mi a harmadik opciót választottuk, és bérelt robogóval mentünk, amikor is csak arra kell figyelni, hogy ne pici városi, hanem széles kerekű, 115-150 köbcentis járművel induljunk neki a kalandnak.

Az út a nemzeti parkig igazi betekintés a kambodzsai vidéki életbe. Tipikus, lábakon álló khmer faházak, kis boltok, mosolygó helyiek, rémes-kátyús út. Láthatunk rizsföldeket, hatalmas kakasokat és vékony dongájú teheneket. Mindezzel együtt nincs több szemét, mint otthon egy vidéki úton, kellemes a szemnek.

A Kulen Nemzeti Parkba a bejáratnál belépőt kell venni, ami fejenként 20 dollár; ezért a teljes majd 400 négyzetkilométeres terület bejárható – elméletben. A bejárattól felfelé már nincsen aszfaltozott út, de most pont jókor mentünk, mert az anyagos föld elég vizes volt, hogy ne verjük fel a port, de nem volt olyan vizes, hogy csússzon. A bejáratnál adnak egy térképet az érdekességekről, amelyek a nemzeti parkban fellelhetők, de nem sokat segít, és érdemes résen lenni, mert semmi nincs kitáblázva egyértelműen. Cserébe sok a parkőr, akik segítenek, vagy segítenének, ha tudnának angolul. 

Mi a nemzeti park látványosságai közül négyet néztünk meg, ezzel nem maxoltuk ki a helyet, de nem is kellett rohanni, ez kényelmesen belefér egy napba úgy, hogy nem rohantunk reggel, és mindenhol megálltunk, ahol kedvünk tartotta. Az első állomás a legendás vízesés volt, amihez elég sokat, legalább fél órát kellett menni a bejárattól, és már azt hittük, eltévedtünk. Mondjuk ezt sem bántunk volna annyira, mert a döngölt, az aszfaltnál kevésbé hepehupás erdei úton már a motorozás is élmény volt.

Végül elértünk egy parkolóhoz, és motorokat lerakva átvágtunk a bazárszerű részen a zuhataghoz. A víz hőmérséklete tökéletes volt, bele lehetett gázolni, vagy akár fürdeni és persze fotózkodni a felső vízesés előtt. Erre itt teljes iparág épült, díszletek vannak felállítva és profi (?) fotósok készítenek pár dollárért képet, amit nyomtatva oda is adnak (a nyomtató egy kis barlangszerű beugróban található). A második, magasabb vízesést, ahonnan Lara Croft leugrott a Tomb Raiderben, lentről lehet megnézni. Ott is be lehet menni a vízbe, de mélyebb, és egyébként is mindegy, mert a vízpárától az is átázik, aki nem fürdött meg.

Lehűlve, némi étellel feltankolva, majdnem vásárfiát is beszerezve mentünk tovább a Fekvő Buddhához. A Kulen-hegyet a helyiek szent zarándokhelynek tekintik, és a csúcsán, 487 méter magasan egy szikladarabból faragták ki Buddha szobrát. Jónéhány lépcsőfokon lehet feljutni oda, de a kilátásért és a vallási jelentősége miatt érdemes. Buddha tiszteletére gyújtottunk füstölőt és kicsivel lejjebb kértünk áldást egy szerzetestől. 

A szobortól már elvileg visszafelé, hazafelé indultunk, de nem sejtettük, hogy a nap még milyen izgalmakat tartogat. Először megálltunk az 1000 Lingas névre hallgató nevezetességnél. Ezek a 8. században a folyó alatti kőbe faragott péniszek, amiket a víz már erősen lekoptatott. A folyóban való fürdés itt növeli a termékenységet, de a faragványokra tilos rálépni. Mivel mi elsőre egyszerűen elmentünk a folyóparton ezek mellett, véletlenül találtunk több száz méterrel beljebb különlegesen szép, tiszta, mesébe illő forrást.

Tovább indulva lefelé először rózsaszín banánokat vásárolni álltunk meg, másodszor pedig mert kis híján áthajtottunk az úton egy hatalmas skorpión. A Kulen nemzeti Parkban él az óriás erdei skorpió, ami húsz centinél is nagyobbra nőhet, az ollója nagyon erős, ám a mérge csak mérsékelten mérgező, mint a méhcsípés (túléled, ha nem vagy rá allergiás).

Mindenesetre a találkozás az úton a hatalmas skorpióval váratlan volt, és tíz percnyi fotózkodást eredményezett. Kivéve, hogy én több méter távolságból néztem csak. Amikor kirettegtük/csodálkoztuk/fényképeztük magunkat, és továbbmentünk, azt hittem, ennél izgalmasabb már nem vár a parkban. Aztán megálltunk egy kilátópontnál, ami mellett elhajtottunk az elején, a nagy hajtűkanyarok után.

Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit eddig Kambodzsában láttam. Egy kőplató a magasban, ahonnan belátni a tájat: a dzsungellel borított dombok az ember előtt hevernek, és felhallatszik a madarak csicsergése. Érdemes időt szánni erre, leülni és csak beszívni a nyugalmat, megtapasztalni az őserőt, ami ott lüktet mindenben.  Azzal indultunk haza, hogy ha csak ezt láttuk volna, akkor is megéri. 

Siem Reap felé menet aztán még volt lehetőség nézelődni, a mocsárban dagonyázó bivalyt, harsogó zöld rizsföldeket, tradicionális házakat, és a közben háttérben narancssárgán lemenő napot. A nemzeti parkos nap tanulsága, hogy érdemes jó korán reggel menni, hogy több minden beleférjen a napba, és a robogó a legjobb választás abból a szempontból, hogy bármikor megállhatunk, körülnézhetünk – szabadok voltunk. Cserébe 100 kilométernél nagyobb távon már a robogók nyerge nem kényelmes, úgyhogy némi kis zsibbadás az ár, amit még pluszban fizetni kell. De megéri.