Malajzia etnikumára, kultúrájára és vallására a sokszínűség jellemző. Ahogy már korábban volt szó róla, a malájok (iszlám vallású, malájul beszélő) csoportja a lakosság 51%át teszi ki, emellett jelentős a kínai, indiai és mindenféle törzsi kisebbség. Ez pedig rányomja a bélyegét az ország gasztronómiájára is, hiszem minden népcsoport hozta magával a saját hozzávalóit, étkezési hagyományait. Ráadásul Malajzia hatalmas ország, és szövetségi államonként is nagy különbségek vannak, akár a konkrét ételek elkészítési módjában is. Penang tartományról tartják azt, hogy az év minden napján lehet mást enni, mert van annyiféle helyi étel. A közös pont mindegyikben, hogy ahogy Dél-Kelet Ázsiában általában, az evés központi szerepet tölt be: közösségi program, olcsó, kisebb-nagyobb éttermek/kifőzdék ezrével vannak, a legtöbb kávézóban lehet párféle főtt ételt is kapni, ezzel minden igényt kiszolgálva. Mindennek következtében nehéz maláj ételekről beszélni, inkább úgy fogalmaznánk, hogy a következőkben a Malajziában kóstolt ételekről lesz szó. 

Az ázsiai utazásunkat négy nap városnézéssel és az otthoniaknak szóló ajándékok megvásárlásával zártuk Kuala Lumpurban. A malajziai ismerőseink azt mondták, ennyi idő sok az ország fővárosára, annyi látnivaló nincsen, de legalább nem kell rohannunk egyik helyről a másikra, hogy minden beleférjen az időnkbe. Kuala Lumpur egyébként nem egy hatalmas város a maga 1.8 millió lakosával (a miheztartás végett Bangkok lakossága közel hatmillió), de ezzel együtt egy fejlődő, modern metropolisz. Az volt a benyomásunk, hogy mindenhol állandóan építkeznek, a látképet szinte bármerre nézve a sokemeletes felhőkarcolók és plázák határozzák meg. Mondjuk, ehhez az érzethez hozzájárul, hogy a Bukit Bintang nevű negyedben laktunk, amely kifejezetten a vásárlási lehetőségekről és evő-ivó helyekről híres. 

Miután bő két héten keresztül majd megsültünk a melegben (Borneón és Langkawin a hőérzet nem ritkán a 45 fokot is meghaladta), pár napra elmenekültünk hűsölni a Cameron-felföldre. Ez a felföldnek nevezett hegyvidéki terület 200 kilométerre van északra Kuala Lumpurtól, és a nevét Sir William Cameron brit kormányzóról kapta, aki a tizenkilencedik század vége felé feltérképezte a területet. A Cameron-felföld éghajlata különleges, mert a hegyvidéken, 1400-1500 méter magasban az átlaghőmérséklet 20-23 fok, és nagyon ritkán van igazi hőség. Cameronnak is ezért tetszett meg a táj, arról nem is beszélve, hogy a hűvös, esős idő tökéletesen megfelel a teaültetvényeknek, amely brit szemmel szintén nem utolsó szempont.

A tíz napba belezsúfolt egy hónapnyi borneói élményt Langkawi-szigetére utaztunk kipihenni. Maláj ismerőseink azzal "riogattak", hogy a szigeten semmit sem lehet csinálni csak élvezni a strandolást a türkizkék vízben és a heverészést a vakítóan fehér homokban. Borneó ezer arca és megannyi izgalma után ez elég kívánatosnak tűnt, és aztán félig igaznak is bizonyult. De tényleg csak félig.

A természet szépségeibe tett bepillantás után két és fél napot Borneó kultúrának megismerése szántunk (mentünk volna magunktól is, de az özönvízszerű eső egyszerűen bekergetett bennünket a múzeumokba). Elöljáróban elmondanék annyit, hogy a sziget maláj része nagyon sokszínű. A lakosság nagyjából negyven százaléka kínai (még a 19. században érkeztek, keveredtek, asszimilálódtak, de a sziget egyik nyelve a hokkien kínai), és vannak a szigeten őslakos törzsek, amelyből ötöt szoktak megemlíteni, a melanau, az orang ulu, a penan, az iban és a bidayuh (az utóbbiba tartozik a vezetőnk, a Főnök). A törzsek nyelve, öltözködése, építkezése, szokásrendje stb. eltérő, van amelyik fejvadász volt (bidayuh), van amelyik köpőcsövezik, van amelyik főleg kézműveskedik (textil, fafaragás). A kulturális sokszínűség felett pedig ott van az angol, mint közvetítő nyelv, köszönhetően Borneó történelmének.

Négy nappal ezelőtt éjszaka megérkeztünk Borneó szigetére, amely azonnal annyira elragadott minket, hogy az első napokban még egy blogbejegyzésre sem futotta az energiánkból. Eredetileg szó sem volt róla, hogy Malayziába is ellátogatunk, de pár héttel ezelőtt hirtelen ötletből fakadóan úgy döntöttünk, Borneót is felvesszük az úticéljaink közé. Szerencsére nem volt nehéz megszervezni a dolgot, Kuala Lumpurból naponta több járat is van a szigetre, többnyire fapados, párezer forintért, és mivel a fő szezon a május-június-július, szállást is könnyű találni, még ha kicsivel drágábban is, mint Vietnámban vagy Thaiföldön. 

Az utazások során számunkra az egyik legfontosabb felfedezendő mindig gasztronómia, hogy mit esznek a helyiek, mi a szokásos fűszer, alapanyag, ízvilág. Ami ráadásul változatosságot mutat régiónként, úgyhogy a következőkben az elmúlt hónapban meglátogatott városok szerint szedem össze, hogy milyen helyi dolgokat kóstoltunk.

Saigonból az utunkat a vietnámi körutazás koncepciójának megfelelően dél felé folytattuk, újra kijutva a tengerpartra.  Eredetileg Côn Đảo szigetét néztük ki, amely minden leírás szerint igazi földi paradicsom, de végül praktikus okokból (megközelítés problémássága, idő- és költségkeret stb.) változtattunk a terven. Vung Tau városa (vietnámi írásmóddal Vũng Tàu) úgy került a képbe, hogy onnan jár a komp a szigetre, és némi netes kutakodás után kiderült, hogy ez a város is megérhet egy látogatást. Bár Côn Đảo után fájt kicsit a szívünk, és elhatároztuk, ha legközelebb errefelé járunk, feltétlen elmegyünk oda, azért a Vung Tauban eltöltött egy hét remekül sikerült – mondjuk, fehér embert alig láttunk, s ha igen, többnyire az is hetven fölött járt.

Tíz óra meglepően kényelmes buszos utazással megérkeztünk Saigonba, vagy ahogy hivatalosan nevezik, Ho-Chi-Minh városba. A busztársaság egyébként érdekesen működött: az egy dolog, hogy nappal ugyan, de fekvős busszal utaztunk (egymás fölötti ágyakkal, három sorban a jármű belsejében), ám ráadásul a Nha Trang-i pályaudvaron láttuk, hogy egy öregember megáldja a buszokat (volt füstölő, a hűtőrácsba tuszkolt virág, hamispénz-égetés, meglocsolta a vízzel, megdobálta valami kekszféléve), aztán valahol 25 kilométerre Saigontól leparancsoltak minket a járműről. Ácsorogtunk a kissé kihalt pályaudvaron, angolul persze senki sem mondta el, mi történik. Végül megjelent valaki, aki elmagyarázta, hogy nagy busz nem megy be a városba, majd jönnek minibuszok, és azokkal továbbmehetünk az 1. kerületig. A kérdésünkre, hogy mégis mikor, csak széttárta a karját, de ezen már meg sem lepődtünk. Végül nagyjából negyven perc múlva valóban megjelent egy minibusz, amibe betereltek minket, és még egy hat fős, nőkből álló társaságot. Ahogy elindultunk befelé, kezdtük megérteni, hogy miért maradt a nagy busz inkább kint. Mivel négy hónapja utazgatunk Délkelet-Ázsiában, azt gondoltunk, a közlekedési káosz, amely az itteni városokat jellemzi, már nem tud meglepetésként érni. Hát tévedtünk.

Da Nang és Hoi An felől a vietnámi tengerparton folytattuk utunkat dél, vagyis Saigon felé. Az út harmadik állomása egy Nha Trang nevű igazi tengerparti üdülőváros volt. A Vietnám-szakértőnk úgy fogalmazott, hogy ott nincsen semmi különösebben érdekes, de mivel dolgozni és mellette leülősebben pihenni akartunk kicsit, plusz az idő szűke miatt nem akartunk nagyon befelé kalandozni az ország belseje felé, ez jó döntésnek tűnt. És az is lett.