Hoi An skanzenszerű óvárosát, az örök farsangi hangulat és a remek evési-ivási-vásárlási lehetőségek ellenére egy-két nap után egyértelműen meg lehet unni. Ezután jöhetnek a további, már kicsivel távolabb eső érdekességek. 

Egy kifejezetten szép, napos délelőtt – Vietnámnak ezen a részén a február még az esős évszak vége, és kétesélyes ez időjárás, láttunk sok napsütést és monszunszerű esőt is – elindultunk Hoi An strandjára, pontosabban strandjaira, mert kettő is van egymástól nem messze. Ez a belvárostól mindössze 6-7 kilométerre van, és megközelíthető a városi elektromos busszal is, irányonként 20 000 dongért (350 forint). De persze biciklizni mindig izgalmasabb az útközbeni látnivalók miatt.

A mellékutak, kis pagodák, rizsföldek és vizipálmák ezreivel benőtt mocsaras területen át között egy óra volt leérni a partra, elsőként a Cua Dai strandra. Hatalmas hullámok és viharos szél fogadott, a parton pedig alig lézengett pár ember. El is könyveltük, hogy biztosan nincs igazán szezon, és annyira meleg sem volt: a vizet olyan 24 fokosra saccoltuk. Szóval fürödhető, de azért nem a thaiföldi tengeri, szinte-termálvíz. 

A strandolást mi is kihagytuk, inkább elindultunk észak felé (ez a legdélebbi strand Hoi Anban) körülnézni. Elsőként megálltunk egy kis étteremben (a türkizkék terítő csábított be), ahol életem legjobb édes-savanyu húsgolyóját tették elém, ráadásul akkora adag volt, meg sem bírtam enni. Kivételesen ez itt a reklám helye, az étterem neve Hải Hồ volt, és előző nap nyitottak ki a három éves Covid-zárlat után. A tulaj/üzletvezető hölgy tudott angolul, jól el lehetett vele beszélgetni is, tehát a jó ebéd mellett beleláttunk kicsit abba is, milyen nehézségekkel élték meg a járványt. 

A következő standot, amely a Hidden Beach (rejtett strand) névre hallgat, valójában véletlenül találtuk, kint volt egy kopott tábla, hogy forduljunk be egy icipici tekerés utcán, mert ott is van strand. És valóban volt. Maga a strand csak száz méter hosszú, és semmi étterem vagy büfé nincs, de azért nyugágyat lehetett bérelni. Zuhanyzási lehetőség híján nem akartunk fürödni, de itt nem bírtunk magunkkal, és majd egy órát ugráltunk a hullámokban, farmerben és pólóban. Közben láttunk itt már más strandolókat is, meg végignéztük, hogy temetnek el módszeresen ház bontásából származó sittet a tengerparti homokba; bosszantó és szürreális volt. 

Hoi An legismertebb strandja, ahol sok üdülő, homestay és étterem, bár is van, az An Bang. Itt már nyüzsögtek a turisták, strandolók, a partot ellepték a nyugágyak és napernyők, megkaptuk az igazi beach-hangulatot. Ugyanakkor be kell vallani, ahhoz képest, hogy ez állítólag a környék legszebb strandjainak egyike, nem estünk hasra tőle. A víz tiszta és szép a kilátás szemben a Cham-szigetre, de a hullámok miatt a fürdés inkább félelmetes... na és zavaró, hogy a parti sávon túl romok és piszok van. Szóval lehet, hogy rosszkor jöttünk, amikor még nem a strandra menés a fő program, és még nem száz százalékosak a helyek, de strandolásnál sokkal izgalmasabb dolgokat lehet csinálni Hoi An környékén.

Például elmenni a My Son romokhoz, amelyek a világörökség részét képezik. 

A My Son feltárások nagyjából negyven kilométerre vannak Hoi Antól, mindennaposak oda a vezetett túrák, buszok, de mi inkább robogót béreltünk, és azzal indultunk el. Ez egyfelől remek ötletnek bizonyult, mert láttunk egy hegytetőn különös Mária-kegyhelyet, ködben úszó városokat, boltokat, bazárokat, sok-sok Ho Chi Minh szobrot a legmeglepőbb helyeken, nem egyszer templomi pagodának tűnő épületben. Másrészt rájöttünk, hogy az eső és a robogózás nem barátok, rákényszerültünk, hogy kipróbáljuk, milyen amikor esőkabátban vezet az ember, amely szárnyként csattog a háta mögött. 

Maga a My Son a vietnámi Angkor Watként írható le, voltaképp hindu templomromok rendszere a dzsungelben, amely a champa kultúrának volt a vallási központja. A belépő 150 000 dong, amibe beletartozik, hogy elektromos kiskocsival elviszik a látogatót a romokhoz (a kaputól kicsit messzebb vannak), meg egy pici múzeum, ahova érdemes benézni a romok előtt, hogy az ember jobban tudja, mit fog látni.

A területen egyébként több, mint hetven épületrész található, amelyek nagy része a 10. században épült. Az esős, ködős időben drámaian néztek ki, néhol látszik a díszítés, jól megfigyelhetőek az eredeti elrendezések és struktúrák, a falak között pedig amerikai bombázásra emlékező kráterek is akadnak.

Az egész nagyjából két-két és fél óra alatt bejárható (körbe érdemes menni, úgy mindent látni, illetve a jó cipő nem árt, mert esős időben csúszós az út), vagyis azért jóval kisebb, mint Angkor, de annyiban jobban tetszett, hogy tényleg a dzsungelben van, a dombok/hegyek lábánál, amely titokzatos, misztikus hangulatot ad az egésznek. Bár az is lehet, hogy csak az esős, ködös idő miatt volt, de akkor is megérte, nem panaszkodom a megázások miatt. 

A két túrát követően átköltöztünk pár napra Da Nang városába, ami az igazi üdülő-strandváros. Strandidő még mindig nincs, de úgy terveztük, hogy innen olcsóbban, kényelmesebben ki lehet hozni egy-egy utat Hue-be a császárvárosba és a Ba Na hegyekbe, ám az időjárás keresztülhúzta a számításainkat, beszorított bennünket a szállodai szobákba.

Így maradt az, hogy a szemerkélő esőben megnézzük a Sárkányos-hidat, és rossz időben a múzeum is mindig jó időtöltés. A Da Nang-i Szépművészeti Múzeum egy órás program, és látni benne egy-két olyan alkotást, amiért abszolút megéri kifizetni a komoly 20 000 dongos belépőt. És így még van okunk visszajönni valamikor erre a környékre: mert bőven maradt dolog a bakancslistánkon.