Dzsungeltúra és kalandok a Főnökkel – Borneó 1.
Négy nappal ezelőtt éjszaka megérkeztünk Borneó szigetére, amely azonnal annyira elragadott minket, hogy az első napokban még egy blogbejegyzésre sem futotta az energiánkból. Eredetileg szó sem volt róla, hogy Malayziába is ellátogatunk, de pár héttel ezelőtt hirtelen ötletből fakadóan úgy döntöttünk, Borneót is felvesszük az úticéljaink közé. Szerencsére nem volt nehéz megszervezni a dolgot, Kuala Lumpurból naponta több járat is van a szigetre, többnyire fapados, párezer forintért, és mivel a fő szezon a május-június-július, szállást is könnyű találni, még ha kicsivel drágábban is, mint Vietnámban vagy Thaiföldön.
A borneói tíz napunk színhelye egy Kuching nevű város és környéke, Sarawak tartományban. Ezt fontos leszögezni, mert a tartomány másfélszer akkora, mint Magyarország, ráadásul Borneón két másik ország is van, Indonézia (Kalimantan) és Brunei. Ez jelzi, hogy nemhogy a szigetet, de Sarawak tartományt sem tudjuk teljesen bejárni. Persze próbálkozni lehet.
Maga Kuching egy hatvanezres, laposan elterülő barátságos város a Sarawak folyó partján. Talán a rendezett, tiszta, csendes, békés szavakkal lehet a legjobban leírni. Aki bulira, zajos életre vágyik, annak nem ez a legjobb választás. A tartomány éghajlata szerint márciusban már a száraz évszakban járunk, ám a globális felmelegedés itt is érezteti a hatását, az időjárás a helyiek szerint kezd egyre szeszélyesebb lenni. Az érkezésünket követő napon esernyővel, szemerkélő esőben indultunk sétálni a Waterfront-on, megcsodálni a jellegzetes épületeket, a folyóparti sétányt és a pagodákat, mecseteket.
A város lakosságának húsz százaléka muszlim, a fele kínai, és ebből eredően buddhista, az őslakos malájok nagyrésze viszont katolikus, szóval errefelé a multikulturalizmus jellemző, talán pont ezért nagyon elfogadónak bizonyultak az emberek. És kedvesnek. Nincsenek robogósok, nincs nagy forgalom, dudálás sem, végre egy város, ahol nyugodtan lehet sétálni és magunkba szívni egy teljesen más hangulatot, élvezni egy eddigiektől eltérő, új atmoszférát és természetesen a különböző nációhoz tartozó éttermek kínálatait.
A városi megismerése után a második napra egy turistáknak kötelező programot választottunk. Elmentünk a Semenggoh Rezervátumba, ahol hatalmas területen majd harminc orángután él szabadon, és a napi etetések alkalmat nyújtanak megnézni őket. Orángutánok egyébként vadon a világon két helyen élnek, Borneón és Szumátrán, és az utóbbi évtizedben jelentősen megnőtt a számuk, de így is veszélyeztetettek és ritkák, nem hétköznapi élmény pár méterről (minimum hat méter az ajánlott távolság) nézni őket természetes közegükben.
A rezervátumba a városi busszal mentünk ki (K6-os számú), amely mindössze egy ringgitbe (nagyjából 82 forintba) kerül, a rezervátumba a belépő 20 ringgit és pluszban 15 ringgitért egy kis elektromos busszal elvisznek a bejárattól az etetések helyszínéig. Arra gondoltunk, kemények vagyunk, ez amúgy is csak másfél kilométer, bírni fogjuk gyalog is. A néhol meredek betonúton sétálva aztán megtanultuk, hogy mit jelent a trópusi időjárás. Bár elvileg csak 31 fokot mutatott a hőmérő, ehhez rettenetesen magas páratartalom társult, így az időjárást előrejelző alkalmazások szerint a hőérzet 48 fok volt, ami nem tűnt irreálisnak. Gyorsan rájöttünk, hogy bárhová megyünk, mindig kell legyen nálunk több liter víz és lehetőleg váltóruha, mert egy óra alatt annyira le lehet izzadni, hogy muszáj ruhát váltani.
Az orángutánokért megérte élve elolvadni, mert egész egyszerűen lenyűgözőek. Nagy szerencsénk volt, mert nyolc példányt is láttunk: anyát a négyéves, serdülőkorú kicsinyével, egy másikat kéthetes újszülöttel, miközben az előző kölyke még körülötte lebzselt, valamint a park két nagy, öreg, domináns hímjét is. A szépségük és emberszerűségük, a gesztusaik hihetetlenek; órákig lehet csak állni és bámulni őket.
A második nap úgy gondoltuk, hogy a rezervátum volt a bevezetés, és elmegyünk egy tényleges kirándulásra a dzsungellel borított hegyek közé. A Kubah Nemzeti Parkba mentünk, ahová sajnos csak taxival lehet kijutni 40 ringgitért (kb. 3400 HUF), a parkbelépő egyébként 20 ringgit. Mivel még nincs igazán szezon, és a Covid is megtépázta a helyeket, a kinézett vízeséses útvonal nagy bánatunkra le volt zárva, ezért ahelyett a Serapi-csúcs felé indultunk el. Ez öt kilométer meredek, aszfaltozott, de mohával borított emelkedőt jelentett a már említett 100% körüli páratartalomban és hőségben. Aztán szemerkélő esőben. A "majd meghaltunk" találó leírása a küszködésnek, a társaság férfi tagjai szó szerint facsarták a pólójukból a vizet már félúton. A kilátás viszont kárpótolt küszködésért, mert a felhőkkel, a kék éggel a dzsungel és a hegyek képeslapra kívánkozó látványt nyújtottak.
Visszafelé, hogy ne csak aszfaltúton kutyagolunk, rátértünk egy dzsungel-ösvényre. Mindannyian lelkes kirándulók vagyunk, így meglepetésként ért, mennyivel nehezebb ez a terep: feleannyi távot tudtunk megtenni, mint számoltuk, és a végén, hogy időben leérjünk, egy lezárt úton vágtunk át, igazi bozótharcot vívva. Volt szúrós növény, csúnya ezerlábú vagy éppen guruló óriásbogár, óriáshangya, kis vöröshangya, ami rettenetesen csíp, szúnyog, sár... de legalább így van értelme, hogy szedjük a malária-gyógyszert. Ezek után nem meglepő módon hazaérve kinyúltunk, és másra sem vágytunk, mint hogy az estét és a másnapot kevésbé megterhelő programokkal töltsük. A sors azonban keresztülhúzta a számításainkat.
A Borneóra érkezést követő első lelkes Facebook posztok generálta beszélgetésekben tudatosult bennünk, hogy egy kedves magyarországi barátunk felesége borneói, és a családja pont Kuching környékén (onnan 30 kilométerre) él. Így ismerkedtünk meg a Főnökkel, aki ügyvéd, alpolgármester, sheriff, énekes, lelkes túrázó, a bidayuh nevű sarawaki törzs leszármazottja, és egyben a barátunk apósa. A Főnök a vezetőnknek, sofőrünknek, pótapukánknak szegődött több napra. A dédnagyapja nem mellesleg még emberi fejeket vágott le, mint fejvadász, a család pedig ereklyeként őrzi a koponyákat, ami arra utal, hogy az ősük nagy harcos volt.
A kirándulás estéjén meghívást kaptunk egy lenyűgöző tengeri herkentyű vacsorára (szokás szerint a Borneón evett ételek megérnek majd egy külön blogbejegyzést), ahol megismertük a családot, majd másnap az ő vezetésével indultunk körülnézni a környéken. A Főnök Bau tartományban él, ami néhánytíz kilométerre található Kuchingtól, nevét a helyiek a Beautiful, Amazing, Unique szavak rövidítésének tartják. Nem ok nélkül.
Már magában kocsikázni és döbbenetes élmény Borneón. A sűrű zöld dzsungellel borított dombok, hegyek, limestone-k látványa felett napok alatt sem tudunk napirendre térni, és a fényképek sehogy sem tudják visszaadni ezt.
Bauban kocsikázva megnéztünk több helyi nevezetességet: a világ legkisebb körforgalmát, egy csónakázó tavat, az „alvó szépséget” formázó hegyeket, a Buddha szobrot, amelyet a folyóban találták és ezért egy sziklában emeltek neki szentélyt.
Emellett meglátogattunk két barlangot. A Wind Cave (a neve arra utal, hogy át tudott fújni rajta a szél, de ez elmúlt, amikor egy helyen beszakadt) a denevéreiről híres. Az apró, nem-is-annyira-rémisztő gyümölcsevő denevérek hangja betölti a csarnokokat, repdesnek az ember feje körül, ami egyszerre izgalmas és hátborzongató élmény. A másik barlang, a Fairy Cave talán még lenyűgözőbb. A nevét az emberforma sziklákról kapta, mert a történet szerint egy tündér a gonoszkodó embereket kővé változtatta. A hely szépsége, hogy a barlangban fentről befolyik a víz és behatol a fény, ezért a köveket páfrányok és egyéb növények borítják. A látványt azt az érzést kelti, mintha az ember visszacseppent volna a jura korba, szinte várja, hogy egy járatból egy dinoszaurusz bukkanjon elő.
A barlangok meleg, fülledt, izzadós és sok-sok lépcsőfokos bejárása után, amikor már megtörölköztünk, pólót cseréltünk, magunkhoz tértünk, visszaindultunk, akkor leszakadt az ég, és megláttuk, milyen az a trópusi eső. Most már értem, hogyan esik Borneón egy hónapban 4-500 milliméter eső, egy óra alatt megduzzadnak a folyók, patakok, az ember pedig méla beletörődéssel kezeli. Egyébként egészen más érzés rommá ázni, ha az esőcseppek nem hidegek, és egyébként is van majd harminc fok.
Délután az első ellenére, a Főnök elvitt minket Bau-ba a Ramadán Bazár megnyitójára. A muszlim ünnep március 22-23 közt kezdődött, és ez alatt üzemel egy speciális ételpiac a vallásnak megfelelő ételekkel. Körbejárunk és megkóstoltunk rengeteget dolgot. Általában igaz, hogy Kuching gasztronómiailag zseniális, egy komplett listánk van arról, mik a kötelező elemek (ismételten: majd egy külön cikkben) A Ramadán bazár ételei után a Főnök átvitt minket Bau városának az úgy nevezett Pub streetjére, bulihelyére, amely leginkább egy éjszakai piac éttermekkel és egy-két sörözővel. Néhány sörrel zártuk a napot, boldogan és fáradtan.
Az esőt és a Főnök helyismeretét aztán később még alaposabban megtapasztaltuk, amikor a kérésünkre elvitt minket egy vízeséshez, amely nem tipikus turistás hely. Pontosabban: vízesésekhez, mert valójában három is volt belőlük, egy világvégi kis faluból kellett huszonöt percet felfelé gyalogolni egy keskeny ösvényen. A Főnök igazi bennszülött módjára vezetett minket, és közben mutogatta a növényeket, hogy melyik mérgező, melyik állítja el a vérzést, melyik erősen védett.
Az első, "Karcsú"-nak keresztelt vízesést csak a patak túloldaláról néztük meg, a másodikhoz és harmadikhoz le is másztunk. A vezetőnk készült, flipflop papucsot hozott nekünk, mert többször egész egyszerűen a patakban gázoltunk. Aztán meg fürödtünk a vízesésekben, amelyek tökéletes hőmérsékletűek és kristálytiszták voltak. A Főnök okosan azt csak utólag említette meg, hogy néhol piócák szoktak benne lenni, de szerencsére egyetlen eggyel sem találkoztunk. Amikor már lefelé tartottunk, a vízesésben ugrálástól vizesen, lecsapott ránk a már korábban említett igazi trópusi felhőszakadás. Mire a kocsihoz értünk, minden holminkból csavarni lehetett a vizet (a következő nap programja a 24-órás mosoda szárítógépe vol). Az esővel együtt ez volt a legigazibb Borneó-élményünk a vadonnal és a kalanddal.