Délkelet-Ázsiai utazásunk során nem egyszer belebotlunk különlegességekbe. Most is egy ilyenről írunk: Hoi Anban van egy döbbentes és megható kiállítás, amely több szempontból is megérdemel egy külön bejegyzést. A My Precious Heritage (szabad fordításban értékes/becses örökségem) tárlat a Vietnámban élő különféle népcsoportokat mutatja be fényképeken és ruhákon keresztül. Az épület az óvárostól kicsit kijjebb, de még szintén a francia negyedben található, a belépés ingyenes, vásárolni van lehetőség (de nem várják el). 

A kiállítás valójában egyetlen ember nevéhez fűződik. Réhahn Croquevielle francia fotós és utazó azzal vált ismerté, hogy a világot járva készített fényképeivel képes megragadni nem csak a környezetet és az embereket, hanem a fotóalanyok lelkét is. Ha a nevét nem is, egyes fényképeit, mint a mosolygó hatéves vietnámi kislányt az elefánttal, milliók ismerik a National Geographic címlapjáról.

Réhahn 2007-ben utazott először Vietnámba egy humanitárius misszióval, és több mint 50 000 fényképet készített az országot beutazva, majd négy évvel később (több vietnámi utat követően) Hoi Anban telepedett le. Azóta különböző projektek keretein belül mutatta be Vietnám etnikai és kulturális sokszínűségét. A Vietnam, Mosaic of Contrasts (Vietnám, a kontrasztok mozaikja) című kétkötetes albuma 150 fényképet tartalmaz a tájról és az emberekről egyaránt.

Réhahn 2013-ban Észak-Vietnámba utazott, hogy találkozzon az ott élő törzsekkel, ami ráébresztette mennyire izgalmas és egyben törékeny ezeknek a népcsoportoknak a kulturális öröksége, öltözködése, nyelve, szokásrendje. Ez vezetett a My Precius Heritage projekthez, amelynek lényege, hogy a Vietnámban élő 54 hivatalos etnikumot bemutassa egy-egy hagyományos ruhán, néhány szokáson és fényképeken keresztül. Réhahn ezt követően 2019-ig járta az országot, hogy felkutasson minden törzset és falut, és mindent megörökítsen.

Ennek a hatalmas munkának az összefoglalója található Hoi Anban a kiállításon. Ötszáz négyzetméteren hatvanöt tradicionális öltözék, több száz kép és néhány használati tárgy mellett rövid ismertető olvasható minden egyes etnikumról, a létszámáról, a nyelvéről, arról hol és milyen körülmények között élnek, és a nőkről, akikkel Réhahn személyesen megismerkedett, és akiket lefényképezett. Mindezt videók kísérik, amelyek a munka hátterét mutatják be.

A tárlat döbbenetes. A kiállításon bemutatott etnikumok nagyon sokszínűek: a származásukat tekintve vannak köztük laoszi, kínai, tibeti, sőt polinéz eredetűek is, és a nyelv sem egységes. Egyes népcsoportok nem is beszélik a hivatalos vietnámi nyelvet, és sokaknak egyáltalában nincs írásbelisége, ami megnehezíti, hogy kulturális örökségük fennmaradjon.  A tradicionális törzsi öltözékek lenyűgözőek, és a többségük nem replika, hanem Réhahn megkapta őket ajándékba a fotóalanytól/törzsfőnöktől, többnyire kifejezetten azért, hogy fennmaradjon, az emberek megismerjék. Érdekesség, hogy szinte minden ruha női, és minden fénykép nőt ábrázol, mert ők inkább őrzik az öltözködés- és szokásbeli hagyományokat.

Az igazán szíven ütő azonban elolvasni az ötvennégy etnikumhoz tartozó ötvennégy táblát, amely döbbenetes és néha könnyekre fakasztó részleteket árul el. A népcsoportok lélekszáma a négyszáztól a több millióig terjed, és vannak köztük olyanok, amelyek szinte teljesen elszigetelten élnek. Nehéz felfogni, hogy a huszonegyedik században létezik olyan település, ahová az odajutás több órás terepmotorozás és gyaloglást igényel. A falut egyébként is keresni kell, mert semmilyen térképen nem szerepel, és az ott élők évtizedek óta (vagy sose?) láttak idegent, fehér embert. Tragikus volt olvasni, hogy a legtöbb helyen hogyan tűnik el, merül lassan feledésbe a hagyományos kultúra, amelynek jelképei a tradicionális ruhák. A legtöbb öltözéket hónapokig/évekig tart elkészíteni, és a fiatalok (ha vannak is a településen) már nem akarnak ezzel foglalkozni. Üdítő néhány olyan történetet olvasni, ahol az a szokás, hogy a hét egy napján minden gyerek a népcsoport tradicionális öltözékében megy iskolába, és büszkén viseli. Emellett végig jelen van egyfajta derű, ami az általában idős, 80, 90 akár száz év felett fotóalanyok sajátja. Rengeteg leírás kitér arra, hogy milyen közvetlenség, melegszívűség és humor jellemezte az időseket, akikhez Réhahn ellátogatott.

Az etnikumok bemutatása mellett a kiállítás végén egy-egy kép bemutatja a Giving Back projektet is, amely a művészek társadalmi felelősségére mutat rá, és lényege, hogy Réhahn viszonozni akarta a fotóalanyoknak, hogy inspirációt jelentettek a fényképezéshez. Ennek keretein belül teljesített különböző kívánságokat: van, aki csónakot kért vagy más használati tárgyat, van, akinek ez jelentett lehetőséget, hogy hozzájusson magasabb szintű oktatáshoz vagy egyészségügyi ellátáshoz, míg más csak annyit szeretett volna, hogy hadd lássa a tengert. Mindezeket tekintve nem csoda, hogy Réhahn számos elismerést kapott Vietnám kulturális örökségének megőrzésére tett erőfeszítéseiért, és hogy ezt igyekszik megismertetni a szélesebb közönséggel.

A My Precious Heritage tárlatnál csodásabb, meghatóbb, letaglózóbb, felemelőbb kiállítást ritkábban láttam életemben. Ha valaki csak ezt nézi meg Hoi Anban, már akkor érdemes volt ide ellátogatnia.