A Kambodzsa fővárosába tett látogatásunk szerencsétlenül indult, mert sikerült még az indulás előtt összeszedni egy igazi délkelet-ázsiai gyomorvírust. Így a hat órás buszút Siem Reapből Phnom Penh-be elég rémálomszerű volt, pedig egyébként jó szívvel tudnám ajánlani: tágas jármű, kényelmes székek, ésszerűen gyakori megállások. 

A szállásunk a fővárosban az Independent Monument, a győzelmi emlékmű közelében volt, konkrétan ráláttunk a teraszról. A (kínai) hotel sok szót nem érdemel, a pozitívuma a szerencsés elhelyezkedés, körben éttermekkel és bárokkal, de nem messze az egyéb látnivalótól. Plusz a tizenegyediken kaptunk szobát, így felülről láttunk rá a városra - idővel kiderült, hogy így mutatja a legjobb arcát, mert a káosz helyett csak az összképet és a fényeket látjuk. 

A gyomorvírus miatt a tervezett egy hét helyett végül három-négy napunk maradt, ami végülis elégnek bizonyult a város megtekintésére. Általános benyomások: nem hittem volna, hogy Bangkok és más thai városok után ezt fogom mondani, de Phnom Penh még kaotikusabb minden eddiginél. Nagyobb a szegénység-nyomor, és több a gazdag, akik hatalmas, elit autókkal járnak és menő helyeken buliznak, kaszinóznak. Emellett hatalmas a kínai befolyás, vannak részek, ahol a szállodákban és éttermekben khmerül ki sincs írva semmi, csak kínaiul.

Az utcában a szállodánk alatt a kínai újévet is zajosan megünnepelték (egyébként a khmer újév április 14 és 16 között tartó háromnapos buli, szóval ha maradnánk addig, akkor három újévet ünnepelnénk idén). Láttunk színpadi show-t, sárkányt, volt spanyol reggae-koncert, és buli hajnali egyig. Mi még pluszban találtunk egy kubai rumba-bárt is, szóval kifejezetten multikulti élményben ünnepeltük a kínai újévet.

Egyébként Phnom Penhben érdekes módon sokkal több nyugatias hely, étterem, kávézó van (na meg koreai és japán), és kevés olyan kambodzsai hely, ami a turistáknak (is) szólna. Szóval kicsit olyan a város, mintha két rétege lenne, ami egymás mellett, egymáson létezik. A forgalom kaotikus, pár nap alatt láttunk egy halálos kimenetelű balesetet egy nagy körforgalomban, járda a legtöbb helyen nincs (vagy ha van, azon parkol valami vagy tuktukos étterem üzemel), és a zebra jelképes dolog. Rendszeresen éreztem kényszert, hogy rácsapjak a motorháztetőre, amikor már a járdán vagyok, és vissza kell húznom a lábam, mielőtt átmegy rajta egy autó, aminek eszébe sem jut elengedni. 

Ami a látnivalókat illeti, abból nincsen túl sok. A Mekong partján egy szépen kiépített sétányon lehet bóklászni, és a parton, az út túloldalán éttermek és bárok, kávézók is vannak – itt együtt sétálgat az itt élő fehér, a turista és a helyiek. Látni szaladgáló kisgyerekeket, tollasfocival játszó felnőtteket, de árusokat és koldusokat is. A parton el lehet sétálni a királyi palotáig, ami az egyik legfőbb látványosság.

Az épület 1939 óta a kambodzsai király rezidenciája, és ennek következében nem is látogatható az egész. Hasznos infó, hogy minden nap fél nyolctól 11-ig és kettőtől ötig tart nyitva, és belépő 10 dollár, amiért körbe lehet járni a palota kertjében és megnézni az ezüst pagodát. A bejáratnál lehet kérni idegenvezetést, aminek nincs konkrét ára, de a szokásrend szerint annak is nagyjából 10 dollár az ára, ezt mi nem vettük igénybe. Szintén jó tudni, hogy a térdet takaró öltözék és maszk kötelező, ezzel érdemes készülni, bár persze a leleményes árusoktól lehet venni mindent a bejáratnál. Magáról a komplexumról nem lehet sokat mondani, a trónterembe csak benézni lehet, még befotózni sem, pedig igazán szép. A park gondozott, locsolják, zöld és minden virágzik. Viszont az egész aprócska, össze sem hasonlítható  – mondjuk – a bangkoki királyi palotával. 

Néhány utcával hátrébb található a Nemzeti Múzeum, amit szintén megnézésre lehet ajánlani. A belépő ide is 10 dollár, ami kicsit túlárazott ahhoz képest, hogy mekkora a kiállítás. Jórészt évszázados szobrok láthatóak, amelyek azonban kifejezetten érdekesek, részben az ábrázolásmódok miatt, részben mert itt kézzelfoghatóan szembe jön a hinduizmus és a buddhizmus keveredése, ami az országra jellemző. Vártam volna valamit a khmer történelemről is a kiállításon, de csak egy pavilon volt a jelenlegi király 2004-es megkoronázási ceremóniájáról. 

Ezen kívül a Wat Phnomot érdemes felkeresni, ami egy kis parkban áll, és onnan vezet fel a lépcső egy szép kis buddhista templomhoz. Érdekes felfedezés volt, hogy ellentétben Thaifölddel, itt a templomok jó része zárva van, nem lehet benézni. A Wat Phnom-tól nem messze található a Francia negyed, ahol a régi koloniális épületek adják az utcák hangulatát, felidézve, milyen lehetett itt az 1953-as függetlenné válás előtt. 

A legnagyobb élmény, ami mintegy a kvintesszenciáját adta Phnom Penhnek, a Pich-sziget a belvárostól délre. Itt található a felvonulástér, ahol a nagy ünnepségeket szervezik, ám normális esetben hátborzongatóan üres. Körben viszont éttermek vannak, amik egy hétfő délután indokolatlanul hatalmasak, nyilván rendezvények idején telnek meg. Körben a szigetnek van egy sétánya, de ellentétben a Mekong-partival, itt már csak helyiek vannak. A sziget felét építik, vagy elkezdték építeni és félbehagyták; sokat elárul, hogy a google maps utcaképén, ami 2011-es, még nincs ott szinte semmi.

Beljebb sétálva a szigeten, francia kolonialista jellegű épületek vannak, nagyszerű fotótéma a neo-klasszicista oszlopsor szobrokkal, a háttérbe már az üvegtoronyházakkal. Ezen túl található az Elite Town nevű város, amit úgy kell elképzelni, hogy 2018-ban felhúztak teljes Franciaországot idéző utcákat minden kellékkel, díszes házakkal, diadalívvel, Champs-Elysées nevű sétánnyal. Viszont a Covid elvághatta a projektet, mert most minden kiadó-eladó, és az egész teljesen kihalt, olyan, mintha fogatási helyszín lenne, de már végeztek és mindenki elment. Ilyet még soha sem láttunk. 

Két különböző okból ugyan, de két dolgot nem néztünk meg Phnom Penhben. Nem hajóztunk a Mekongon és nem mentünk el a Selyem-szigetre (tuktukkal, hajóval is lehet, sőt bringatúrák is vannak), mert erre a betegeskedéssel töltött napok miatt nem maradt idő. Ezen kívül nem mentünk be a Tuol Sleng börtönmúzeumba. Az útitársaim közül ketten már voltak ott és egyöntetűen kijelentették, hogy soha többé nem teszik be a lábukat, annyira traumatizáló élmény, egyedül pedig nem vállalkoztam rá. A múzeum olyasmi, mint Budapesten a Terror Háza. Egy iskolában rendezték be annak idején a kínzóközpontot, itt van most a kiállítás, amely képekkel és leírásokkal mutatja be a kínzásokat. Csak erős idegzetűeknek. 

Összességében Phnom Penh néhány napot megér, de ha valaki csak rövid időre érkezik Kambodzsába, Siem Reap és a környéke ezerszer nagyobb élményt jelent.