Az előző blogbejegyzés úgy fejeződött be, hogy buszra ültünk. A hatórás vonatúttal ellentétben a busztársaság három órás utat ígért, s úgy sakkoztunk így még világosban fogunk megérkezni a végcélhoz – a városszéli buszmegállóban meg csak fogunk egy tuktukot vagy taxit. Nos, ember tervez, és mindenki más – aki nem végzi a dolgát – sikeresen elrontja ezeket a terveket.

Először is: megint leszakadt az ég, és a busz másfél órát esőben-viharban kellett haladjon kifelé a városból. Bangkok így is felfoghatatlanul hatalmas, hát még esőben. A kocsik alvázáig ért a víz, erőteljesen lassítva a forgalmat. S ha ez nem lenn elég, a sofőrünk kényelmes is volt: félúton megállt egy kisebb piacnál (szerintem jutalékot kapott a vásárlásokból), és kényelmesen megebédelt. Majdnem két órás késést szedtünk össze, és aztán nem is ott állt meg, ahol a megállója volt, egész egyszerűen leszállított bennünket egy benzinkútnál. Este.

Valaki (aki nem a benzinkutas volt) próbált fuvart szerezni, amit mi átengedtünk egy francia lánynak és gyalog indultunk be a városba. Mintegy tíz percnyi útszéli séta után egy motoros asszonyság megállt mellettünk (csodálkozott, miért jön ide bárki is Magyarországról), telefonált, és hipp-hopp, lett egy tuk-tukunk. Aki nem tudná, mi ez: kis dízeles motor, amihez hozzáhegesztenek egy kordét, ahova felülhetsz. Nos, a mienk megszenvedett minden emelkedőt, mi meg minden kanyart, mert bizony Thaiföldön baloldali közlekedés van.

A szállásunk a vízparttól húsz méterre ha van (apálykor harminc), hangulatos kis faház, légkondival – szerencsére. Megérkezésünkkor megtaláltuk a legközelebbi legtökéletesebb haléttermet és egy csodálatosat vacsoráztunk, ketten kétezer forintból. Már akkor tudtuk: itt törzsvendégek leszünk.

Másnap elindultunk felderíteni a várost. Először a vízparti sétányon, ez adta magát. A város túlfelén egy hegyen buddhista templom áll, elsőként arrafelé vettük utunkat. Felmenni még nem akartunk, térültünk-fordultunk, egy hindu szentélyt néztünk meg helyette. Aztán megint leszakadt az ég, és konkrétan bőrig áztunk.

Én komolyan megijedtem, hogy ez végig így lesz. Három nap, három óriási eső. Évi utána nézett: északon már-már vége az esős évszaknak, itt még kitart. Nem voltam boldog.

Ezzel együtt is, Prachuap Khiri Khan aranyos kisvárosnak tűnik. Kaotikus, mint minden település Thaiföldön, de egészen élhető. Nem fogunk estéről estére bulizni, de nem is ezért jöttünk ide: pihenni akarunk a Dél-kínai-tenger mellett és persze dolgozni. Napi 4-6 óra munka bőven kinéz. Ehhez ideális lesz a hely. Na persze (és ez itt derült ki számunkra): a szálláson a tulaj árul füves cigit, vicces sütit, de még vicces toastot is. Nem véletlen, hogy a booking.comon 9,3-as az értékelése...

Nade viccen túl: a várost és a szállást is tökéletesen eltaláltuk. Csak az az eső... Aztán másnap, amikor kisütött a nap, rájöttem, hogy nem is olyan rossz ha esik.