A káosz, ami egyszerre lenyűgöző és fárasztó – Három nap Saigonban
Tíz óra meglepően kényelmes buszos utazással megérkeztünk Saigonba, vagy ahogy hivatalosan nevezik, Ho-Chi-Minh városba. A busztársaság egyébként érdekesen működött: az egy dolog, hogy nappal ugyan, de fekvős busszal utaztunk (egymás fölötti ágyakkal, három sorban a jármű belsejében), ám ráadásul a Nha Trang-i pályaudvaron láttuk, hogy egy öregember megáldja a buszokat (volt füstölő, a hűtőrácsba tuszkolt virág, hamispénz-égetés, meglocsolta a vízzel, megdobálta valami kekszféléve), aztán valahol 25 kilométerre Saigontól leparancsoltak minket a járműről. Ácsorogtunk a kissé kihalt pályaudvaron, angolul persze senki sem mondta el, mi történik. Végül megjelent valaki, aki elmagyarázta, hogy nagy busz nem megy be a városba, majd jönnek minibuszok, és azokkal továbbmehetünk az 1. kerületig. A kérdésünkre, hogy mégis mikor, csak széttárta a karját, de ezen már meg sem lepődtünk. Végül nagyjából negyven perc múlva valóban megjelent egy minibusz, amibe betereltek minket, és még egy hat fős, nőkből álló társaságot. Ahogy elindultunk befelé, kezdtük megérteni, hogy miért maradt a nagy busz inkább kint. Mivel négy hónapja utazgatunk Délkelet-Ázsiában, azt gondoltunk, a közlekedési káosz, amely az itteni városokat jellemzi, már nem tud meglepetésként érni. Hát tévedtünk.
Saigonban több a robogós, mint eddig bárhol, örökké dudálnak, és piros lámpát meg a Kreszt semmibe veszik. A minibusz sofőrje sem könnyítette meg a helyzetünket, mert amikor láttuk, hogy már távolodunk az első kerülettől és szóltunk neki, hogy kiszállnák, vállat vont, és ment tovább. Végül a busztársaság egy irodájánál rakott ki, szerencsére nem vészesen messze a vágyott városrésztől.
Néhány szó Saigonról. Vietnám legnagyobb városa kilencmillió lakossal, és bár jelenleg nem főváros (Hanoi az északon), a francia gyarmatosítás alatt a térség központja, és Dél-Vietnám fővárosa volt a háború végéig, vagyis tényleg fontos szerepet töltött/tölt be az ország életében. Saigont az azonos nevű folyó szeli ketté, és tizenkét kerülete van, plusz még egyszer ennyi csatolt városrész-féle. Annak ellenére, hogy ekkora, turistaként odalátogatva meglepően "kompakt".
Ez alatt azt értem, hogy a látnivalók többsége az első kerületben van, egy két kilométeres körzetben, vagyis viszonylag könnyen bejárható módon. Ez a rész valójában egy világváros, szállodákkal és toronyházakkal, kifejezetten modern, és rendkívül nyüzsgő, élvezet felmenni a valamelyik magas épületbe lenézni (a Bitexco toronyban van erre lehetőség), vagy céltalanul bóklászni (már ha épp nem akarnak elütni, erről még később), de elég kevés időnk volt.
A belváros, az operaház környéke, az úgy nevezet saigoni Champs-Elysées nappal és este kivilágítva is nagyon szép látványt nyújt. Az operaház egyébként is érdekes, szerettünk volna jegyet venni egy vietnámi bambusz cirkusz leírású előadásra, mert az előzetes alapján nagyon látványosnak tűnt, de sajnos későn kaptunk észbe.
Írók és könyves emberek lévén a könyvek utcáját azonban a kultúra jegyében meglátogattuk, jó volt látni, hogy olyan, mintha állandó könyvhét lenne. Egyébként érdekesség, hogy nincs vietnámi science fiction (szintén szakmai ártalom, hogy azonnal erről kérdezősködtünk), viszont van Pál utcai fiúk és Krasznahorkai László kiadva náluk. Egyébként meglepően tartják a lépést a kortárs irodalommal, Booker-díjas szerzők és sikeres fantasy regények egyaránt akadtak a polcokon.
A könyvek utcája a híres saigoni postaépület oldalában ér véget, szemben a helyi Notre Dame-mal. Az előbbi hasonlósága a Nyugati pályaudvarral magyar szemmel vicces, még akkor is, ha hoax, hogy a saigoni épületet is Eiffel tervezte volna. A betérőt hatalmas légtér fogadja bent, a fő falon hátul Oncle Ho festett arcképével, egyébként lehet levelet feladni, bélyeget és kihajtható térbeli képeslapokat vásárolni, meg mindent, ami a turista-léthez hozzátartozik. Az itteni Notre Dame sajnos fel volt állványozva, így nem lehetett jobban megnézni, vagy bemenni, csak oldalt néhány rózsaablak látszott ki a fémrengetegből.
Tovább sétálva található a Ho-Chi Minh múzeum, amiből a város története ismerhető meg (40 000 dongért, kifejezetten történelmi érdeklődésűeknek ajánlott), majd elsétáltunk az Úraegyesítési palota előtt. Az utóbbiba bemenni végül nem volt erőnk, már éhesek voltunk, és a jegypénztárban futó videóból, amely a berendezést és a termeket mutatta az a „szocreál luxus” bontakozott ki, ami nekünk, Európa keleti részéből érkezetteknek sem nem túl érdekes, se nem túl egzotikus.
Inkább elmentünk a Ben Thanh piacra, ahol a világ összes holmiját megpróbálták ránk tukmálni, itt nagyon jól be lehet vásárolni, ha valakit ez szórakoztat, és van hely a csomagjában. Erre egyébként a modern, nagy plázák is alkalmat adnak. Mi inkább csak ettünk a piacon egy kellemes helyi ebédet a kis asztalokon ülve, és tele hassal végül a War Remnants Múzeum felé vettük az irányt.
A társaság férfi tagjai nagyon élvezték a kiállított repülőket, helikoptert, harckocsikat, és maga a múzeum, amely a vietnámi háborút mutatja be a helyiek szemszögéből, ami érdekes beszélgetéseket indított el. Ugyanis ezek a tárlatok is elfogultnak bizonyultak, csak a más irányba, a vietnámiakat ártatlan áldozatnak, az amerikaiakat kegyetlen pusztítóknak mutatva.
A saigoni városnézésbe még egy múzeum fért bele, ellátogattunk a helyi Szépművészeti Múzeumba (belépő, 30 000 dong) Az épületnek különleges hangulata van, a kiállításra az otthonos a találó szó, mert valami ilyesmivel találkozhattunk a 80-as években itthon, kivéve, hogy a saigoni múzeumban egyáltalán nem voltak képek 1945 előttről, és erősen érzékelhető a francia hatás. Sok avantgárd, kubista kép volt kiállítva, felváltva a nép életéből vett vagy munkás témájú alkotásokkal.
Mivel templomot, pagodát, watot már nagyon sokat láttunk a délkelet ázsiai utak során, ezúttal ezekből csak egyet néztünk meg, a Jáde Császári Pagodát. Nagyon hangulatos, mert magas házak között bújik meg, és sokkal nagyobb, több látnivaló van benne, mint az ember elsőre gondolná. Ráadásul innen néhány utcára található Saigon állítólagos legjobb bánh mí árusa, amely szerepelt egy streamingcsatorna streetfood büféket bemutató sorozatában is. Megkóstoltuk, és bátran ajánljuk bárkinek (bár megegyeztünk abban, hogy a Hoi Anban talált szendvicsárus még finomabb bánh mít készített).
Evésre és ivásra, főleg kávézásra nagyon sok lehetőség van. A legjobbnak azok a helyek bizonyultak, ahol nem volt angol nyelvű étlap, és csak a kép alapján rábökve választottunk vacsorát. Így találtunk különös hue-i vegyestálat, töltött rizstészta batyuval, sült-töltött rizstésztával és még pár dologgal, amit nem ismertünk fel, de minden finom volt. A találomra választás a leveseknél is bevált, megkóstolva már vagy tizenöt változatot, azt kell mondjam, így általában, szeretem a vietnámi leveseket.
Az evés, sörözés, a nyüzsgés figyelése mellett még egy programra volt időnk. Tettünk egy kört a saigoni waterbus-nak nevezett hajóval. Ez olyasmi, mint Bangkokban az orange flag boat. Nem kifejezetten turistahajó, tömegközlekedési eszköz, így kifejezetten olcsó (15 000 dong egy irányba), és gyors. Látnivaló viszont nincs túl sok a Saigon folyón felfelé (mint elutazásunkkor kiderült: lefelé sem), inkább csak a városképet lehet megtekinteni.
Összességében nagyon vegyes képünk alakult ki Saigonról e három nap alatt. Látványosság nincs igazán sok, és egyébként hiába jó a hangulata a városnak, és veszi körbe az embert (pozitív értelemben) nyüzsgés, ennek megvan az árnyoldala is. A turisták lehúzása nagyon megy. Odajön valaki, megszólít, a kezedbe a nyomja a kávét/kókuszt/akármit, és mikor visszaadnád, közli hogy most már fizesd ki. Nagyon résen kell lenni, és arrébb állni időben. A másik, hogy rengeteg a motoros (ennyit még egyik ázsiai városban sem láttunk), így folyamatosan figyelni kell, mert a járdán is szembe jönnek és ledudálnak, vagy simán elüt az autó a zebrán, úgy kell félreugrani, mert eszébe se jut a sofőrnek fékezni – ezek mind megtörténtek, napjában tucatnyiszor. Estére az ilyenektől az ember mentálisan fárad el annyira, hogy egyszerűen kidől a szállodai szobájának menedékében. Ilyet máshol nem tapasztaltunk, és mondjuk ezt úgy, hogy heteket töltöttünk Bangkokban és Pnhom Penhben is.