Három napja vagyunk a kimondhatatlan és majdnem megjegyezhetetlen nevű Prachuap Khiri Khanban – ha nem lenne elég a hossza, a helyiek még másként is ejtik, szóval én ezt elengedtem. Ezt már nevezhetjük megszokásnak, vagy legalábbis kezd egy ritmusa lenni az itteni életünknek. Reggel felkelünk, megkávézunk és eszünk mellé valami péksütit. Ehhez tudni kell, hogy a zsemlét itt nem ismerik (update: találtunk egy spéci, farangokra optimalizált pékséget, ott van), sőt gyakorlatilag kenyeret sem látni, édeskés, töltött akármik vannak. Virsli, felvágott, sajt gyakorlatilag nincs, vagy ahol mégis, ott csillagászati áron. A jól megszokott otthoni dolgok közül egyedül a tojás számít itt is hétköznapinak (már ha nem rózsaszín). Szóval a megszokott reggelik helyett valami édes van a kávé mellé. Aztán délelőtt munka, mert hát azzal is haladni kell. 

Ebédet aztán keresünk valahol a városban, valami egyszerűt. Az én új kedvencem a csípős leves üvegtésztával és kis hússal, amiből egy közepes adag 210 forint. Ha rizses, "rendesebb" ebédet akarunk, az már hatszáz, mondjuk itt minden adagot rám méreteznek... (Sándor ígért egy külön bejegyzést az ételekről, ezért nem spoilerezem). Ahogy elnéztük, itt az emberek nem főznek. A házigazdáink sem. Mindenki kint eszik az utcán. És ezt szó szerint kell érteni. A kis kajáldák mellett, minden utca tele van kiskocsikkal, amikből valami ételt árulnak. Sült fagyitól rántott halig bármit. Ezekben még nem mertünk enni, úgy voltunk vele, adunk egy kis időt a gyomrunknak az alkalmazkodásra, és majd utána. 

A hétköznapok érdekes része még a vásárlás: mindenhol árulnak mindent. De tényleg. Garázsszerű dolgokból ételt, ruhát, ventillátort, akármit. Ezek olcsók, arra már rászoktunk, hogy vizet és sört egy ilyen helyen veszünk. Emellett van két boltlánc, a Seven Eleven (igen, kicsit képzavar) és a Lotus, ami gyakorlatilag a Tesco, van kisbolt meg hipermarket is belőle. A boltok kínálata viszont szokatlan, mert köszönő viszonyban sincs az otthon megszokottal. Az egy dolog, hogy nincs pékáru, vagy felvágott, de a főzéshez sincs semmi. Víz, sör, félkész kaja, pár joghurt (tej sem biztos) és édesség meg chips. Az utóbbiak egészen bizarr ízesítésűek, még le kell tesztelnem párat, mert van lazacos, szusis, tom-yom leves ízű meg kettő, amire rá sem jöttem. És a nagy hipermarket is ilyen. Nem volt húspult...

Ezen felül délutánonként van rendes piac, rengeteg zöldséggel, gyümölccsel, amit imádtunk és ahova tuti vissza kell menni még többször, mert hatalmas a választék (a zöldek fele nem csak kinézetről, de illatról, ízről is ismeretlen). Csajos dolog, hogy van a városban Watsons, ami itt a DM, vagyis a kozmetikai bolt. Szinte minden termékük japán vagy koreai, imádnivaló, jó minőségű, és talán nem húzott szemű leszek, amikor hazamegyünk... 

Szóval ebédelünk, és utána a délután mindig a környék felfedezéséé valamilyen formában. Az esős idő elmúlt, helyette jött a brutális, párás meleg, de ez nem állíthatott meg minket.  Pénteken kértünk a házigazdától két biciklit, és azzal indultunk el a parti sétányon, arra gondolva, hogy úgy messzebbre is elkalandozhatunk.

Ahhoz képest, hogy Thaiföld nagyon nem gyalogos/biciklis barát, sőt igazából úgy néz ki, hogy tíz éves kor felett mindenki robogózik, mégis találtunk kiépített bringautat. A környék változatos volt, kifejezetten európaiaknak szánt kávézók, éttermek is sorakoztak a parton, de közben meg kis romos halászhajók kötöttek ki. Az út vége egy nemzeti park, de mire odaértünk, vissza kellett fordulni, hogy ne sötétben bóklásszunk. Az ott való alaposabb körülnézés még a következő tíz nap tervei közé tartozik. 

Szombaton a délelőtti munka és az ebéd után a másik irányba indultunk, az Ao Manao, avagy Lime-öbölbe. Ehhez három kiloteren át keresztül kellett sétálnunk egy katonai támaszponton, vicces, mert egy részében szabadon mászkálhat bárki, máshol meg kedvesen, de mondták, hogy na arra nem mehetünk.

Az öböl csodaszép, hatalmas élmény volt fürdeni, főleg, hogy alig voltak turisták, csupán helyi családok pancsoltak. Az egész érdekessége az volt, hogy a sétától leizzadva, arra gondoltunk, hűsölünk a vízben. Hát nem, 30 fokos, úszni végül nem is próbáltam, mert melegem volt. Viszont micsoda élmény volt fázni kicsit, amikor kijöttünk! Végül persze ezen a napon is lejártuk a lábunkat, de ide még tuti visszamegyünk lazítani. 

Pénteken és szombaton este Prachuap Khiri Khanban a parti sétányon úgynevezett éjszakai piac van, amire a házigazdánk felhívta a figyelmünket. Az éjszakai túlzás, de este hattól kilencig van, és egy büfésor és kínai piac keveréke. Egyfelől árulnak mindent, cipőt, inget, pólót (Sándor bánatára mondjuk kalapot nem, így baseball sapkát vett), másfelől kaját, százfélét.

Mindent ott sütnek helyben, friss, forró, az ember csak szédeleg a kajaszagban. Szóval pénteken és szombaton este is kint bóklásztunk, szereztünk vacsorát, nézelődtünk, imádtuk. Még egy masszázst is kértünk, Sándor talpat én vállat. Hát már mindenki rajtam röhögött, annyit nyöszörögtem, úgy be volt állva a vállam, hátam az utazástól, gépen alvástól, hogy mindenhol fájt. Az ötvenes, nálam kisebb termetű nőtől nem vártam sokat, én aki, Nádor Gábor rendszeres masszázsához vagyok szokva, de olyan erős keze volt, hogy majd szétszedett, és sokkal jobb lett utána.  Jövő pénteken-szombaton újra lesz piac, szerintem újra megyünk masszázsra is. 

Esténként, amikor elfáradva, megvacsorázva, megmasszírozva visszaérünk a szállásra, még jön a munka második hulláma. Általában tíztől éjfélig-egyig még dolgozunk, egyrészt akkor jó idő van, másrészt mert muszáj. Egyébként az egyetlen gyenge pontunk az alvás. Az időeltolódást már megszoktunk, légkondi van a szobában, valahogy mégis volt, hogy hajnali háromkor azt éreztem, nem vagyok álmos, és ott nyüzsögtem. Gondolom, ez is az alkalmazkodás része.... 

Mindenestre vasárnapra azt tervezzük, hogy nincs 25 000 lépés, nincs 20 km biciklizés, csak mosunk, dolgozunk, eszünk, mozizunk. Aztán kiderül, tudjuk-e tartani...